Egyszer régen, amikor a nagymamák még egészen picike kislányok voltak, a nagypapák pedig kisfiúk, olyan kicsik, mint most Te, vagy talán még kicsit kisebbek, volt Diósdon egy különleges diófa. Első ránézésre semmiben nem különbözött a többi diófától, pont olyan szép és magas volt, mint a társai, pont olyanok voltak a levelei is, pont olyan árnyékot adott a forró nyári napokon, és pont annyira lehetett rá mászni, a vastag ágaira hintát akasztani, mint a többi diófának. Ezt egyébként különösen szerette, mindig nagyon örült, ha valaki felmászott rá, persze csak akkor, ha vigyázva, óvatosan tette. A legjobban pedig azt szerette, ha hallhatta a körülötte futkározó gyerekek nevetését. Ez gyakran megesett, minden nap, mert akkoriban a gyerekek folyton kint játszottak, szaladgáltak, fogócskáztak és bújócskáztak. Volt egy hely Diósdon, ahol a gyerekek nap mint nap összegyűltek, hogy együtt játszhassanak, és pont itt, ezen a helyen, a Dióskertben állt a különleges diófa is. S hogy mitől volt különleges, ha első ránézésre épp olyan volt, mint a többi diófa? Hát a diótól! Ezen a fán ugyanis aranydió termett!

Mikor először észrevették az emberek az aranyosan csillogó diószemeket, volt nagy ámulat, csodálkozás! Le sem tudták venni a szemüket az aranydiókról, hitetlenkedve nézték, kérdezgették egymást, hát ez meg hogy lehet? Ki tett ilyen csodát? A gyerekek közben csak kacagtak, nevettek, hisz ők már rég észrevették, hogy ezen a diófán különleges diók teremnek, de nem gondolták, hogy ez valamiféle nagy csoda volna. Hiszen annyi gyönyörűség van még ezen kívül is, a többi fa és virág, a lepkék, a bogarak, és minden kincs, amiket ők észrevettek játék közben, de a felnőttek nem foglalkoztak velük. Csak az aranydió érdekelte őket, azzal bezzeg foglalkoztak. Először csak nézegették, de aztán néhányan szedni is akartak belőle. Ekkor történt a baj. Összevesztek rajta. A felnőttek, akik addig a gyerekeknek mondogatták, hogy ne veszekedjenek, ne rosszalkodjanak, ne legyenek irigyek egymással, most összevesztek az aranydiók miatt. Mindenki magának akarta őket. A diófa, aki eddig boldogan hallgatta a gyerekek játékát, most nagyon szomorú lett. Bánatában az összes diót elhullatta magáról, a diók pedig messzire gurultak. Ahogy lepotyogtak a fáról, megszűnt az aranyos csillogásuk, így gurultak és rejtőztek el a kapzsiság és irigység elől. A gyerekek nagyon szomorúak lettek, mert szerették az aranyos diófát. Megfogadták, ha felnőnek, nem felejtik el őt, az aranydiókat, és nem feledkeznek meg róla, hogy az irigység minden szépet tönkretesz. A diófa pedig megígérte nekik, hogy ha az emberek újra jók lesznek, megmutatja még a kincseit. Mert ugyan aranydiók már nem teremnek rajta többé, de az elgurult, rejtőzködő diók visszaváltozhatnak, ha tisztaszívű, őszinte emberek – Ti gyerekek, mind ilyenek vagytok! – találnak rájuk.

Azóta eltelt sok év, a Dióskertben játszó kislányokból és kisfiúkból felnőttek lettek, nekik is lettek gyerekeik, aztán a gyerekeiknek is születtek gyerekeik. Tudjátok kik ők? Ti vagytok! És most már tudjátok az aranydiók történetét, ha rátaláltok egyre, nagyon vigyázzatok, nehogy veszekedjetek miatta, mert akkor úgy jártok, mint a felnőttek jártak, elveszítitek. Ha viszont vigyáztok rá, elültetitek, még az is lehet, hogy újra kihajt egy aranydiófa. Vagy más csoda kerekedik belőle! Nyissátok ki a szemetek és a szívetek, és járjatok utána!

MiDió

A mesét írta: Szendéné Kiss Nóra

A rajzot készítette: Stanzel Viktória