Gyerekként Anita egyszer látott a híradóban egy bejátszást, amely rideg és kegyetlen romániai gyermekotthonokról szólt. A megrázó filmkockák örökre beleégtek a szívébe. Eldöntötte, ha felnő, nehéz sorsú gyerekeken fog segíteni. Így is lett.

Az egészségügyi szakiskola elvégzése után egy csecsemőotthonban kezdett dolgozni. Fiatal volt, lelkes, és nagyon szerette volna szeretni az otthonban lévő gyerekeket, ahogy gyerekkorától kezdve tervezte. De nem lehetett. „A csecsemőotthon pszichológusa azt sem engedte, hogy megpusziljuk a kis újszülött babákat. Meghatározták, hogyan szólhatunk hozzájuk, mit mondhatunk nekik, és érzelmek nélkül kellett volna gondoznunk őket.”

Anita lelke két évig bírta, hogy titkolnia kell a szeretetet és a gyengédséget.

Felmondott, és egy bölcsődében helyezkedett el, majd huszonegy évesen férjhez ment Zsolthoz, és hamarosan gyermekeik születtek. A harmadik fiuk születése után történt, hogy az óvodában, ahová a gyerekeik jártak, Anita meglátott egy plakátot, amelyen az állt, hogy a szomszéd városban működő gyermekvédő egyesület nevelőszülőket keres.

Hazaérve megosztotta férjével az ötletét: Mit szólna hozzá, ha jelentkeznének nevelőszülőnek? Zsolt nehezen barátkozott meg a gondolattal, de Anita kérésére elmentek az egyesülethez, hogy tájékozódjanak. A családias helyen aztán, ahogy egyre többet beszélgettek nevelőszülőkkel, hamar szertefoszlottak Zsolt kétségei. Egyetlen kikötése maradt csak: úgy érezte, roma gyereket nem tudna nevelni. Egy alkalommal, amikor megérkeztek az egyesülethez – ami egyúttal átmeneti otthon is –,

az ajtóban egy roma kisfiúval találták szemben magukat, a hátán hátizsák, kezében az uzsonnája. A kisgyerek egyenesen Zsolt szemébe nézett, és azt kérdezte: „Ti fogtok hazavinni?”

A férfit mélyen megérintette ez a találkozás, átélte, hogy egy roma gyerek éppen ugyanolyan, mint a többi. Végül kihúzták a papírról a származásra vonatkozó kikötést.

A nevelőszülőségre felkészítő tanfolyamot mindketten elvégezték, ekkor már Zsolt is nagyon lelkes volt. 2009 januárjában kapták meg a tanúsítványt, hogy nevelőszülők lettek, és fél évvel később megérkezett hozzájuk az első baba.

A nevelőszülőséget hivatásul választók közül sokan nem mernek újszülöttet vállalni, főleg a kezdeti nehézségek miatt. Anita kivétel. Barnus hétnapos volt, amikor elhozhatták annak a kórháznak a szülészetéről, ahol a saját gyerekeik is születtek. Anitának nem voltak kétségei afelől, hogy minden rendben lesz, de Zsoltban újra felmerült az aggodalom:

mihez fog kezdeni egy idegen kisbabával, tudja-e majd szeretni?

A doktornő aztán az ő kezébe adta a két kiló negyven dekás babát, amíg Anitával és a nevelőszülői tanácsadóval a hivatalos papírokat intézték. „És akkor apuka az alatt a félóra alatt beleszerelmesedett a gyerekbe” – mondja mosolyogva Anita.

A kisbaba érkezését maga is hatalmas érzelmi sokként élte meg, elárasztották az anyai érzések. „Barnust egy darabig látogatta a vér szerinti anyukája, úgy volt, hogy hazakerül, ha rendeződnek a körülmények.” Anita akkor még nem tudhatta, hogy a kisfiú anyja három hónap után eltűnik.

Tizennyolc hónapos volt Barnus, mire örökbefogadhatónak nyilvánították. A félelem, hogyan tudják majd odaadni valakinek a gyermeket, akit másfél évig neveltek és szerettek, az örökbefogadásra váró házaspárral való találkozás első pillanatában szertefoszlott. „Láttuk a csillogást annak az embernek a szemében, aki tizennyolc éve küzd azért, hogy gyermeke lehessen… Ekkor már nem volt kérdés, hogy el fogjuk tudni engedni.”

Az elengedés persze ettől még nem volt könnyű. „Hetekig hallottuk őt sírni a szobájában, hetekig csitítgattuk egymást, hogy alszik, mire rájöttünk, már nincs velünk.”

Azon az estén, amikor Barnust elvitték az örökbefogadó szüleihez, hazaérve annyira üresnek érezték a házukat a kisfiú nélkül, hogy nem tudtak otthon maradni.

Fogták a gyerekeket, és órákig csavarogtak; éjszaka volt, mire összegyűlt annyi erejük, hogy be tudtak lépni az üres házba. „Könnyebb lett volna, ha azt mondjuk, megtartjuk Barnust és itt marad, de úgy éreztem, az csak rólam szólna. Nekem könnyebb lenne, mert nem kell elengedni és nem szenvedünk, de ezzel nem feltétlenül az ő érdekeit nézzük.”

Anitáéknak időbe telt elgyászolni a veszteséget. Tudták előre, hogy az elválás fájdalmas lesz, és tisztában voltak azzal, hogy a nevelőszülőségre vállalkozva ezt a fájdalmat saját maguk választják. „Szerintem valahonnan föntről kap az ember ilyenkor egy fájdalomcsillapítót, hogy ezt végig tudja csinálni.” Fél év kellett, hogy talpra álljanak, hogy újra belépjenek a babaszobába, és felemeljék a kiságyat újszülött pozícióba, várva a következő gyermeket, akin segíthetnek.

Másodjára egy pár hetes roma kisfiú érkezett hozzájuk egy csecsemőotthonból. Milán másfél évet töltött náluk. Anita mindegyik nevelt gyermeküknél elhivatott volt, igyekezett tenni azért, hogy a kicsik mielőbb örökbefogadó szülőkhöz kerülhessenek. Az örökbefogadhatónak nyilvánításra akkor kerülhet sor, ha a vér szerinti anya fél éven keresztül nem látogatja a gyermeket, de Anita azt meséli, a gyakorlatban ennél lassabban halad a folyamat. Ha a nevelőszülő csendben van és nem „tapossa a malmot” a területi gyermekvédelmi hivatalnál, akkor hónapokat csúszhat az örökbefogadás. Ezek a hónapok pedig nagyon hiányoznak majd a leendő örökbefogadó szülőknek.

Anita hivatali ügyekben lázadónak tartja magát, például rá szokta szerkeszteni a gyerekek fotóit a határozatokra, mert úgy tapasztalta, hogy teljesen más lesz az ügyintéző hozzáállása, ha nemcsak egy aktát lát maga előtt, hanem a kisgyerek arcát is. Anita mindig kitalál valamit, hogy az ügyintézők szívét megnyerje a gyerekek ügyének.

Valószínűleg én is kiégnék a papírok fölött, mert a gyerek adja az energiát, az, amikor rád mosolyog, amikor megölel…”

– mondja. Ha javasolhatna változást a gyermekvédelem rendszerében, a legfontosabbnak azt tartaná, hogy minden irodai tisztviselő vegyen részt terepmunkán, ahol találkozik ezekkel a gyerekekkel.

Milán örökbeadása nehezen ment. Kevesen szeretnének örökbe fogadni roma gyereket, a kicsik jellemzésénél viszont nem lehet utalni a származásra. Így – annak ellenére, hogy egyértelműen látszott rajta –, Miluról nem írhatta le Anita, hogy ő egy roma származású kisfiú. Jöttek a házaspárok ismerkedni, majd másnap visszatelefonáltak, hogy nem kérik Milánt. Az ötödik ilyen eset után Anita kétségbeesett, és az utolsó házaspárt – a gyakorlat és a szabály ellenére – előre felkészítették, hogy ha eljönnek, roma származású gyermekre számítsanak. Végül ők lettek a kisfiú örökbefogadó szülei, annak ellenére, hogy kezdetben bejelölték a származási kikötést.

Milán után egy testvérpár érkezett a családba, két gyönyörű kislány, akik előtte nem ismerték egymást. A lányok jövetele teljesen felborította Anitáék addigi életét, és néhány nap után olyan kihívással találták szemben magukat, amire a legrosszabb álmukban sem gondoltak volna. Az addig – túlságosan is – nyugodtnak tűnő egyéves Orsi ugyanis tombolni kezdett, és csak percekre aludt el. Kálváriájuk körülbelül két és fél hónapig tartott, az egész család kiborult, Anita közel tizenhét kilót fogyott.

„Naponta háromszor adtam fel, és éreztem úgy, hogy itt a vége.

Apa mondta, hogy nem jön haza, marad a munkahelyén, ott legalább lehet pihenni, a gyerekek is kimerültek, mert Orsi tele torokból üvöltött éjjel-nappal” – idézi fel a lidérces időszakot Anita. Panni, a testvére volt Orsi megmentője, miatta nem adták fel Anitáék, mert ha visszavitték volna a babát, a nagyobb lánynak is mennie kellett volna. Végül a kitartásuk és a szigorú, percre pontos napirend segített. Amikor Orsi megnyugodott, Panninál kezdődtek a gondok: dühkitörései lettek, verekedett, tört-zúzott.

A nehéz kezdet ellenére végül a testvérpár volt az összes nevelt gyerek közül a legtovább Anitáéknál, közel öt évig adtak nekik otthont. Sokáig úgy tűnt, a lányok visszakerülhetnek a vér szerinti családjukba, de végül nem így alakult, az anya nem tudta rendezni az életét. Mire a lányok örökbefogadhatók lettek, olyan idősek voltak, hogy nem találtak nekik örökbefogadó szülőket. Közben egy rokon házaspárnál kiderült, nem lehet vér szerinti gyermekük, és szerették volna örökbefogadni a két kislányt. Nem jellemző, hogy nevelőszülő rokona örökbefogadhatja a nevelt gyermeket, de mivel a lányoknak más esélyük nem volt arra, hogy családban éljenek, és a házaspár minden kritériumnak megfelelt, így nagy nehezen engedélyezték az örökbefogadást. Panninak és Orsinak így azok

az emberek lettek a szüleik, akiket kiskoruk óta jól ismertek, sőt akiknek az esküvőjén néhány évvel azelőtt koszorúslányok voltak.

Anitának és Zsoltnak közben megszületett a negyedik kisfiuk, és hamarosan válaszút elé kerültek. Amikor telefonáltak a gyámhivataltól, hogy egy halmozottan sérült családból származó újszülött érkezne hozzájuk, Anita úgy érezte, nincs felkészülve erre. „Nem mertük volna Mátét elvállalni, de kérték, hogy legalább egyéves koráig jöhessen hozzánk, mert nem találtak neki helyet. Olyan szeretetigényes és bújós baba volt az első perctől, hogy azt éreztük, velünk marad örökre.” Ahogy telt az idő, Mátéval egyre nehezebb lett az élet. Súlyos autisztikus tünetek mutatkoztak nála, emiatt beszűkült a család élete, nem járhattak nyaralni, kirándulni, és hozzájuk sem jöhetett senki, mert Máté addig sikított, amíg a vendég el nem ment. Anita pár hónapos korától fejlesztésekre hordta a kisfiút, de amikor két és fél éves lett, biztossá vált, hogy nem veszik fel normál óvodába. Ekkor Anita és Zsolt azt érezték, dönteniük kell, hogyan tovább. „Nagyon sokáig tépelődtünk, és akkor egyik éjjel volt egy álmom: kigyulladt az autóm, benne a gyerekekkel, és el kellett döntenem, kit veszek ki hamarabb. A sajátjaimat, vagy pedig a két nevelt babát. Egy belső hang irányított, hogy a sajátjaimat mentsem.”

Anita üzenetnek vélte ezt az álmot.

A nevelőszülőséggel járó megpróbáltatásokat ekkor annyira nehéznek érezte, hogy félt, széthullik a családja. Ahogy ő fogalmaz, „normális életre” vágyott. Munkát vállalt a közeli bölcsődében, de rövid idő után nagyon hiányozni kezdett az addigi életük. „Azt éreztük a férjemmel, hogy kezd kihűlni a családi fészek. Bekerültünk abba a mókuskerékbe, amiben a családok nagy része benne van.” Épp amikor ezek a gondolatok megfogalmazódtak benne, a családsegítő egyesülettől telefonáltak, hogy szükség lenne rájuk. A rövid kitérő után egyértelművé vált számukra: a nevelőszülőség az ő igazi útjuk.

Anita és Zsolt eddig összesen tíz gyermeknek biztosítottak átmenetileg otthont a négy saját gyermekük mellett. Anita azt meséli, távolabbi ismerőseitől többször érte már vád, hogy a nevelt gyermekek miatt elveszi az időt a sajátjaitól. Bár ez nem érezte igaznak, rosszul estek neki ezek a megjegyzések. Egy alkalommal a legnagyobb fiuk tanító nénije kereste meg őket, mert Zsolti elmesélte neki, attól fél, hogy egyszer érte is jön majd egy másik anyuka.

Anita ekkor döbbent rá arra, hogy bármennyire szeretne, nem tud mindenre előre felkészülni.

A tanító néni figyelmeztetése után elővette a kismama- és ultrahangképeket, a fényképalbumokat, és onnantól kezdve különösen figyelt arra, hogy sokat meséljen a gyerekeinek a születésükről, arról, hogy mennyire várták és soha nem hagyják el őket. A legidősebb fiuk azóta felnőtt, a szüleihez hasonlóan fiatalon családot alapított. Anita és Zsolt pedig már nemcsak szülők és nevelőszülők, hanem újdonsült nagyszülők is.

Legutóbb ikerbabák kerültek hozzájuk, akik a jelenlegi kilátások szerint hosszú távon maradnak náluk. Anita tavaly mellettük érettségizett le esti tagozaton, idén pedig már főiskolára készül. Szeretne diplomát szerezni, és minél jobban bekapcsolódni a gyermekvédő egyesület munkájába. Az év elején a másfél éves ikreknek néhány napot kórházban kellett tölteniük, Anita mindvégig velük volt.

Nem tudnám otthagyni őket három percre sem… Attól a pillanattól, hogy odaadják őket a kezembe, és azt mondják, hogy én gondoskodom róluk, nem kérdés, hogy ugyanúgy vigyázok rájuk, mintha a sajátjaim lennének. Semmiben nem tudok különbséget tenni közöttük, a szeretetnek nincsenek feltételei.”

A szeretet azonban az öröm mellett sokszor fájdalommal, veszteséggel, lemondással is jár. Miért vállalják mégis ezt a küldetést? „Minden gyerekkel többek lettük” – vallja Anita. Úgy tapasztalja, hogy a nevelt gyerekek érezhetően sokkal hálásabbak, mint a saját gyerekek, akiknek természetes, hogy a szüleik mindig a rendelkezésükre állnak. A nevelőszülők gondoskodása által ugyanis ezek a gyerekek is megérezhetik: van biztonság és szeretet a földön, lehet jó az életük.

(A cikkben a gyerekek neveit a gyermekvédelmi szabályokra és a személyiségi jogok védelmére való tekintettel megváltoztattuk.)

Szerző: Szendéné Kiss Nóra

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. április 4–11-i ünnepi számában jelent meg.