A hit erejével

Budakeszi római katolikus plébánosa, Filó Kristóf korábban Érdliget és Diósd lelkipásztora volt. Bizonyára sokan emlékeznek magával ragadó egyéniségére, sajátos stílusára. Az egykori diósdi hívek közül többen ma is látogatják az általa celebrált szentmiséket, hallgatják szentbeszédeit. Az alábbi interjú Filó Kristóffal, Diósd díszpolgárával és egykori plébánosával közel két évtizede készült, de tartalma ma is aktuális. Kristóf atya beszél gyermekkoráról, a papi pályára kerüléséről, a diósdi egyházközségről, a családról, a szeretetről, és elmondja, milyennek látja a világot az ezredfordulón.

Plébános úr, kérem, szóljon a családjáról, a gyermekkoráról.

A háború befejezése után, 1947. október 30-án születtem Esztergomban. Apám horvát és vend keverék, anyám pedig sváb‒német származású. Apám a háború előtt katonatiszt volt. A háború végén főhadnagyként orosz hadifogságba került anyámmal együtt. Ezekről az évekről hosszú ideig nem volt szabad beszélni.

Hatalmas nagy lakásunk volt Esztergomban; öten laktuk, szüleim, nővérem, öcsém és jómagam. Emlékszem, egyszer újévkor anyai nagyanyám hozott egy élő malacot nekünk és azt kellett valahogy újévi malaccá varázsolni. Szegényt meg akarták ölni a konyhában, de elszabadult és végigrohant a lakáson. Három-négy éves lehettem, de erre az esetre pontosan emlékszem: nagy foteljeink voltak, azokon ugráltunk ‒ és drukkoltunk a kismalacnak.

Milyen légkörben nevelkedett, mit adott önnek a szülői ház?

1951-ben Fehérvárra költöztünk. Az apám a háború után egy fél napot sem szolgált az új hadseregben. Először a dorogi bányában csillésként dolgozott, később kéményseprő volt, aztán idősebb Rubik Ernő repülőgépgyárában kapott munkát. Apám jóban volt Ernő bácsival, aki felvette őt, mivel apám műszaki katonatiszt volt, a Bolyai tisztiiskolát végezte el. Később felkerült Pestre, majd pedig a székesfehérvári repülőtéren kapott állást. Így mi is Fehérvárra kerültünk; az esztergomi tágas otthonból egy kicsi lakásba költöztünk.

Mit adott ez a család? Biztonságot nem, egyszerűen azért nem, mert ’52-től kezdve minden nagyobb ünnepen elvitték aput ‒ és az írógépet. Egy-két napig, néha egy hétig a rendőrségen volt. A Szabó-palota pincéjében gyűjtötték össze a „kétes”, politikailag megbízhatatlan elemeket. Nagyon jó társaság jött ott össze, régi katonatisztek, papok alkották a csapatot. A már nyugdíjas veszprémi érsek úr, Szendi atya is közöttük volt.

Nagyon szeretetteljes légkör jellemezte a családot; szüleim szerették, tisztelték egymást ‒ ez meghatározó volt számomra. A másik lényeges dolog: én minden nyarat, a szabadságomat a Balaton mellett töltöttem a családi nyaralóban. Örök életemben városi ember voltam, de meg tudom különböztetni a meggyfát a cseresznyefától, a kérgéről megmondom, hogy mi az alma- és körtefa között a különbség. Szeretem a természetet és az állatokat.

1957-ben apámat elvitték. Fél évig nem tudtuk, hogy él, vagy hal-e. Egy évig volt börtönben. A 38. születésnapján, 1958. augusztus 2-án jött haza. Fehérváron a motorjavítóban dolgozott, de nem sokáig, talán három hónapig, mert egyik napról a másikra megvakult. Vakon is bejárt dolgozni, sőt még egy geodéziai kutatókocsit is tervezett. Nagyon szerették a munkatársai. Keserű humorú, de igen vicces ember volt. Az Amerikai úton elvégzett agyműtétje után mondta, hogy ő két jó sebészt ismer, az egyik a Zoltán professzor, aki megműtötte, a másik a Mészöly úr, a sarki hentes, akinél a hét végén a húst vásárolja. Érdekes módon, a betegsége után jött létre közelebbi kapcsolat köztünk. A nővéremmel együtt egy kicsit a szeme lettünk. Mi olvastunk neki. Innen datálódik a könyvek, az olvasás iránti vonzódásom.

Az általános iskola után merre vette az irányt?

Nekem természetes volt, hogy a fehérvári József Attila Gimnáziumba menjek. De apám lebeszélt, úgy vélte, a származásom miatt nem vesznek fel egyetemre. Akkor azt mondtam neki, keressen valamilyen iskolát Fehérvárott, bármelyik legyen, én elmegyek. Egyet kivéve, a híradásiparit, ahol elektromos árammal foglalkoznak. Engem ugyanis minden megráz. A villanybojlerből kijövő víz, a lemezlejátszó, minden. Amikor reggelente kiszállok a kántor úr autójából a csapágygyárnál, és odamegyek az ajtóhoz, hogy beadjam az éthordómat, akkor mindig előbb hozzácsapom a kezemet, mert a kilincs is megráz.

Aztán néhány hét múlva jött egy levél a Balatonra apámtól, hogy felvettek az út- és vasútépítési technikumba. Egészen addig rosszul éreztem magam az iskolában, amíg egy idős angolkisasszony apáca meg nem szerettette velem a matematikát. És azóta én nagyon, de nagyon vonzódom a matematikához. Érettségi után fantasztikus helyre kerültem, az Uvatervbe. A Vigadó téren állt, akkor még nem volt meg a Duna Intercontinental. A legklasszabb helyen, az épülő autópályát tervező osztályon dolgoztam. Tetszett. Van benne valami nagyon érdekes és nagyon szép, hogy az ember kap egy rétegvonalas térképet és azt mondják, hogy itt egy pont, itt egy pont, a kettő közé tervezni kell egy utat.

Mikor gondolt először arra, hogy a papi pályát választja?

Egy alkalommal Jászberényben dolgoztam és a jászberényi Lehel Kürtje szállóban szálltunk meg. Ott, a szobában esténként gondolkoztam, hogyan tovább, mit csináljak. Akkor jutott eszembe a papság kérdése. Vallásos családban nevelkedtem, a családban sok pap volt. Mindig szerettem emberekkel beszélgetni, foglalkozni, talán ez vitt a pályára.

A másik dolog: életemben nem volt még fél másodperc, amikor unatkoztam. Nagyon szeretek egyedül lenni. Nálam ez nem emberkerülés, emberek között is szívesen vagyok. Nem esem kétségbe, ha napokon keresztül nem nyitja rám senki az ajtót, mert én nem ülök és nem malmozok, hogy te jó isten, mikor jön már valaki? Én mindig tudok mást csinálni. A nővérem mondta egyszer nekem, hogy talán az emberi adottságaim miatt nekem is és másoknak is a legjobb megoldás, hogy ezt az életpályát választottam.

Életem legszebb öt évét töltöttem Esztergomban a hittudományi főiskolán. Nem volt könnyű. Sokszor lógott a fejem fölött Damoklesz kardja, hogy engem onnan elküldenek. Finoman kifejezve túlzottan önálló ember voltam, ott pedig mindent, a szó szoros értelmében mindent csengőszóra kellett csinálni. Így például este tízkor leoltották a hálóban a villanyt, és reggel háromnegyed hatig aludni kellett. Én nem tudom, hogy csecsemőkoromban aludtam-e tíz órakor. Amióta az eszemet tudom, éjfél előtt nem nagyon szoktam nyugovóra térni. Ez szörnyű volt, rettentően nehezen tűrtem. A mostani esztergomi segédpüspök úr, Dékány Vilmos atya nem engedte, hogy elküldjenek. Segített nekem. Azt javasolta, hogy legyek könyvtáros. Kaptam egy kulcsot a könyvtárba, este leballagtam és éjfél után szép csöndben visszamentem a hálóterembe.

Több mint tíz éve, hogy Diósdra került. Milyen községet ismert meg, hogyan jellemezné az embereket, a családokat?

A Fehérvári Egyházmegyében Diósdnak még most is nagyon jó híre van. Mintegy 700‒720 fő jár rendszeresen templomba; egyházi adót többen fizetnek. Élnek itt reformátusok is, de Diósdon a református gyerek is katolikus hittanra jár. Nem vagyok annyira naiv, hogy azt gondoljam: a 6‒7‒8 éves fiatal önmaga el tudja dönteni, hogy keresztény ember akar lenni és hittanra akar járni. Egyik gyerek se vesz szívesen pluszmunkát a nyakába. Azért megy, mert a szülei beíratják. Az egyház tanítása szerint a szülőknek nemcsak az a feladata, hogy fedelet, ennivalót meg iskoláztatást biztosítson a gyereknek, hanem az is, hogy segítse a fiatalnak a világgal, az emberekkel való kapcsolatépítést. Ez nem alakul ki magától, ezt meg kell tanulni.

Az ön vasárnapi prédikációit hallgatva megállapítható: nem tartozik a hagyományos papi kategóriába. Okozott-e gondot az egyházon belül, hogy más stílusban szólal meg a szószéken, mint paptársai?

Ez a stílus nálam teljesen automatikusan, magától jön, nem tudatosan alakítottam ki. Én nem tegezem a híveket. A kollégáim megmosolyognak, hiszen talán én vagyok az egyetlen pap az országban, aki magázva prédikál. Nekem soha semmiféle összeütközésem nem volt az elöljáróimmal, soha nem szóltak, hogy hogyan csinálom, miért csinálom. A szentbeszéd igazi célja az, hogy az evangéliumot a mai emberek számára érthetővé, befogadhatóvá tegye. Hiszen eredendően kétezer évvel ezelőtt élt keleti embereknek szólt; a mai embere egészen másként gondolkodik, mást jelentenek a kifejezések. A mi feladatunk, hogy kortársaink számára transzformáljuk az evangélium üzenetét, hisz Jézus Krisztus minden idő emberének szól.

Lényegesnek tartom azt láttatni, hogy a kereszténység nem ideológia, hanem maga az élet. A Szent István-bazilika homlokzatán latin nyelven szerepel: én vagyok az út, az igazság és az élet. Ez nemcsak az örök életet, a halálunk utáni életet, hanem a midennapi életünket is jelenti. Nagyon sokszor elmondtam a templomban is ‒ és lehet ezt rosszul is érteni ‒, hogy a keresztény ember az örökké másként gondolkodó ember. A keresztény ember nem befelé forduló, nekünk küldetésünk van a világ felé, és ezért aztán akár tetszik, akár nem, a keresztény ember is alakítja, formálja a világot. A keresztény embernek mindig politikusnak kell lennie. Nem vonulhat vissza. Az, hogy a pap közvetlenül nem politizálhat, én nagyon jó dolognak tartom. Nem ez a dolgunk, Jézus Krisztus nem ezért küldött bennünket. De hogy mi a keresztény embereket felkészítsük erre a feladatra, ez a küldetésünk része.

Ön keresztény értelmiségi, aki egyfajta közéleti szerepet is vállal. 1997-ben Diósd díszpolgárává választották. Gondolom, szívesen venné a falu, ha többet tudna vállalni, nemcsak egyházi ügyekben, hanem más területeken is hasznosítaná a felkészültségét, tehetségét.

Én amondó vagyok, amikor az ember fiatal, akkor nagyon büszke és nagyon örül annak, hogy erre meg arra megkérik. Később aztán, bevallom férfiasan, nem győz meglógni a feladatok elől. Először is annyi meg annyi dolgot kellene csinálnom. Huszonhat éve vagyok pap, több mint tíz éve szolgálok itt, és mindennap legkevesebb háromszor prédikálok, hétvégén ötször-hatszor. Erre azért fel kell készülni.

Nagyon szeretem a Bibliát és a Bibliával foglalkozó tudományt. Olyan, mint pl. a fizika meg a biológia, nem befejezett tudomány. Három kötet, és minden benne van, ami kell. A biblikumnak nincs vége. A nyelvészettől kezdve a régészetig hatalmas területet ölel fel, és mindig újabb és újabb szempontok alapján folyik az elemzés. Igyekszem képben lenni ezekben a kérdésekben. Olvasom a szakirodalmat, ugyanakkor egy-két héber igeidőnek vagy igegyöknek a különlegességéről nem lehet prédikálni az embereknek. Ha olvasás közben valami megfog, gyötröm az agyamat, hogyan lehetne ezt egyszerűen elmondani. Nekem szent meggyőződésem, ha valamit megértek, valamit tudok, legyen az akármilyen őrületesen tudományos dolog is, akkor azt egy analfabéta öregasszonynak is el tudom magyarázni. Mert ha nem tudom, akkor nem értettem meg teljesen.

Karácsony előtt néhány héttel beszélgetünk. Mit jelent önnek ez az ünnep?

Karácsonykor a balatonfenyvesi nagyszüleim eljöttek Fehérvárra, így még zsúfoltabban lettünk, ugyanakkor ezek a karácsonyok ma is emlékezetesek számomra. A karácsony nekem a nagymama süteményeit, a bejglit, a zongorabillentyűt, a zserbót, a sok színt, illatot jelenti ‒ ma sem tudom elképzelni a karácsonyt ezek nélkül. Szegények voltunk, de nagyon sok ajándékot kaptunk. Az 50-es, 60-as években egy könyv 12‒13 forint volt; a szegény ember is meg tudta venni. Volt olyan karácsony, amikor a nővérem meg én 20‒25 könyvet találtunk a karácsonyfa alatt. Játékot nem nagyon kaptunk, csak könyvet és ruhát. Apám és anyám minden este, így karácsony este is bejött a kisebbik szobába hozzánk, letérdeltünk és mind az öten imádkoztunk. Ez nagyon fontos volt, nemcsak vallási, hanem emberi szempontból is. Az imádság által nagyon közel kerültünk egymáshoz.

Mi a véleménye a szeretetről, hogyan tudunk „okosan és jól” szeretni?

Azt mondja a Biblia, úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte. A szeretet misztérium. Az Isten legfontosabb lényege, hogy van; az ajándékozó szerepe. Erről nagyon sokat lehetne beszélni, a görög nyelvnek sok szava van a szeretetre, az európai nyelvek nem tudják pontosan visszaadni a tartalmát. Nálunk a szeretet ‒ profánul kifejezve ‒ egy ötliteres dunsztosüveg, abba minden belefér. Az igazi szeretet az, amikor az ember megfeledkezik önmagáról, rácsodálkozik a másikra, és teljesen feladja a védekező reakcióit vele szemben. Ez igazán az, amit a klasszikus szereteten értünk.

Az emberi élet is, ugyanúgy, mint minden biológiai lét, az önzésre épül fel. Az egysejtűektől kezdve a legbonyolultabb élőlényekig. Ezzel szembe kell néznünk. A boldogság alatt vágyaink kielégülését értjük.

De valójában a szeretet az, ami az örömöt meg a boldogságot nemessé, pozitívummá tudja tenni. Ez az, ami az embert felemeli. Azok az emberek a legtermészetesebbek, akik egyszerűen, a maguk módján tudnak szeretni. Nézzük meg a kalkuttai Teréz anyát; semmi különöset nem csinált, amit ön vagy én ne tudnánk megcsinálni. Segített a rászorulókon, jó szívvel volt a betegekhez, meg-megsimogatta a kisgyerekek fejét. Ezt mi is meg tudjuk csinálni. Csakhogy mi nem tesszük, mert az emberben egy csomó gátlás, egy csomó félelem van.

Plébános úr, hamarosan átlépünk a harmadik évezredbe. Milyennek látja a világot az ezredfordulón?

Én azt mondom, hogy az emberek alapvetően jók. Egyetértek a tudósokkal abban, hogy ‒ szakszóval kifejezve ‒ paradigmaváltás zajlik. Megszűnnek az eddig működő, bevált kategóriák. Legyünk őszinték, mit jelent például az, hogy demokrácia? Két és félezer éve használjuk, ma már egészen mást jelent, mint azelőtt. Egy idő után ezeket az üres csigaházakat sutba kell dobni.

Válságban van a művészet, az irodalom, a zene. Ugyanakkor látjuk, hogy gazdaságilag is csődben van a világ. Most olvastam éppen: a német püspöki kar azt javasolja, hogy a 2000. év legyen alkalom arra, hogy megoldjuk a világ szegény országainak gondjait. Nincs más lehetőség, ezek az államok az adósságaikat soha az életben nem tudják visszafizetni, csak a nullákat írják a végére. Ennek semmi értelme. Bármilyen meglepő, a szegénység ‒ más léptékben ugyan ‒ már Érdligeten és Diósdon is érezhető, jelen van. Ezek nagyon komoly dolgok. E téren változásnak kell történnie.

Plébános úr, milyen kérdések foglalkoztatják mostanában?

Érdekes, hogy vannak témák, amelyek igen agresszíven felmerülnek az ember agyában. Ilyen egy-két éve a halál. Erről sokat gondolkodom. Nagyon gyakran találkozom a halállal, hiszen évente 150‒180 temetést celebrálok. A keresztény embernek egészen mást jelent, mint a nem hívő embernek; és ezt a másságot szeretném nagyon egyszerűen és világosan megfogalmazni.

A másik dolog, ami foglalkoztat, a továbbadás kérdése. Hitet ember nem tud adni, az isteni kegyelem. Az én feladatom, hogy fogékonyságot ébresszek az emberekben a hit iránt.

Kiss Zoltán

Címkék: Család, Hit, Kristóf atya, Szeretet