Nem tudom, ki hogy van vele, de én annyit kapálóztam már a sorsom ellen, hogy netovább (mondaná Regős Bendegúz az Indul a bakterházból). Fogalmazhatok úgy is, hogy már-már alapattitűdömmé vált a lázadás. Mindig, amikor újabb, cipelhetetlenül nehéz cuccot dobtak le fentről, azonnal fogtam a jól bejáratott kis transzparenseimet és mentem az utcára, hogy „Héé, Te ott fenn! Már megint nagyon elszámítottad Magad! Tudd meg, hogy nem bírok el mindent, de nem ám! Még hogy Te pontosan tudod, hogy kinek melyik és milyen feladat való! Nevetnem kell! De kínomban! Nem! Vedd tudomásul, hogy akármilyen hatalmas is vagy, itt bizony hibáztál! Összetévesztesz valaki mással! Még hogy ha feladatot adsz, akkor segítséget is adsz hozzá! Hol van az a segítség?? Na, hol?? Te, aki mindent látsz, csak épp azt nem látod, hogy összeroskadok? Hogy van ez???”

Az első komolyabb összezördülésünk akkor volt, amikor Nórit visszahívtad. Csak álltam a kórház folyosóján, néztem ki az ablakon át fel az égre és arra gondoltam, lám, hiába mindenható, mégis hibázik olykor. Mint most épp. És hogy nagyon sajnálom, köszönöm a bizalmat, de ezt én nem bírom el. Nem fogom elbírni.

Igen, az első megrázkódtatás akkor ért, amikor úgy éreztem, ebbe bele fogok halni, ezt nem lehet kibírni. A második megrázkódtatás azonban még ennél is rosszabb volt. A második megrázkódtatás akkor ért, amikor szembesültem vele, hogy nem, egyáltalán nem fogok belehalni. Túl fogom élni. Ki fogom bírni. Cipelni fogom. Küzdeni fogok vele, érte, magamért. Küzdeni mindennap. És nem fogom megúszni a feladatot. Roskadozva, szentségelve, elerőtlenedve, majd új erőre kapva, hálásan, dühösen, fáradtan, de végig fogom csinálni.

Amikor Anyukámat egyetlen pillanat alatt írta ki az Intercity az életünkből, perbe- és haragba szálltam Veled. A Hozzád fűződő kapcsolatom alapjaiban rendült meg, tényleg, igazán. Sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy vissza tudjak térni egy olyan pontra, ahol megtaláltam és felvettem újra a közös fonalat Veled. Nem tudok hangzatos sikertörténetről beszámolni. Bizony ott maradt a nyoma az aranyzsinóron ennek is. Óvatosabb és kissé távolságtartóbb lett a kapcsolódásom Hozzád, de azért továbbra is zsigeri és erős.

Amikor pedig „A(z egyedül)lét elviselhetetlen könnyűsége” című darabot tűzted műsorra az életem színpadán – a gyermekkori hitvány kis mellékszerepem után –, most egyenesen főszerepbe delegálva engem, olyan csalódott és dühös lettem Rád, hogy úgy éreztem, én soha többé nem beszélek Veled és nem is veszek tudomást Rólad. És egyáltalán nem csak színtiszta önzésből. Nem kizárólag azért, mert ezt a főszerepet sosem éreztem testreszabottnak magam számára. A darab mellékszerepeiről való élő emlékeim tettek végtelenül szomorúvá, hogy ezt itt és most leosztottad Nekik is, a gyermekeimnek, a legféltettebb kincseimnek. Azt gondolom, ebben semmi meglepő nincs, hiszen minden szülő szebbet-jobbat-többet szeretne a gyermekeinek, mint ami Neki adatott.

Most ott tartunk, hogy ez a darab, amit legutóbb műsorra tűztél, már több mint 2 év 3 hónapja fut és zömében meglepően jó kritikákat kap mind a mai napig. Én ugyan nem értem, hogy miért is dicsérik sokan annyira, mert szerintem voltak ennél sokkal jobb szerepeim is már. Illetve van egy-két – jelenleg is futó – másik darab, amiben sokkal hitelesebb, látványosabb és önazonosabb az alakításom. Persze néhány sokat látott, régi motoros kritikus szerint, ha a központi rendezést kiszervezném saját kézbe, vagy másik színházhoz szerződnék, már régesrég egy újabb, testreszabottabb, haladóbb darabban játszhatnék, de valami mégis azt súgja, meg kell adni a császárnak, ami a császáré, Istennek, ami Istené, mindaddig amíg kéri.
A rendezés a Te dolgod. Az én dolgom pedig az, hogy megpróbáljam megmutatni és megpróbáljam láttatni magammal, a gyermekeimmel, a pályatársakkal és a kritikusokkal, hogy ez milyen is valójában, innen belülről. Mikor milyen. Nehéz, harcos, erőt adó, összekovácsoló, bensőséges, elviselhetetlen, naturális, túlzó, unalmas, megnevettető, örömteli, megható és vicces.

És mert hát olyan sokan kérdezik, hogy „Még mindig olyan nehéz? Tényleg?? De nem könnyebb egy kicsit sem?”, ezért komolyan fontolóra vettem, hogy mi is az, ami tagadhatatlanul könnyebb kell hogy legyen, mint korábban. Különben is, Cyranó óta tudjuk, hogy „… magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más mondja, azt nem tűröm el”, így aztán inkább magam írom le, hogy mitől olyan könnyű nekem a lét, semmint mások tegyék azt meg helyettem.

Lássuk tehát hogy miből is áll a(z egyedül)lét elviselhetetlen könnyűsége, a teljesség igénye nélkül, természetesen.

– Nincs szükség például párterápiára. Nem lehet kiábrándulni egymásból és nem lehet egymás agyára menni, csak a sajátunkra, ez pedig egyértelműen pont eggyel kevesebb agy, mint ahova normál körülmények között mehetnénk. Ez bizonyítottan olyan jól segít lábaink és ízületeink védelmében, hogy a Voltaren gél elbújhat.

– A statisztikák szerint bőrünk sokkal tovább sima és fiatalos marad különösen például homloktájon, hiszen kevesebbet ráncoljuk azt kifejezetten párkapcsolati problémák miatt.

– Nem koptatjuk a szánkat a sok felesleges(sé vált) kérdéssel és kijelentéssel arra vonatkozóan, ki menjen előbb fürödni, ki vigye ki a szemetet, ki vigye ki a kutyát (és ki viszi át a szerelmet), kinek milyen napja volt. A sort a végtelenségig lehetne folytatni. Bizonyíthatóan kevesebbet beszélünk tehát, megőrizve ezzel – többek közt – hangszalagjaink múlhatatlan fiatalságát.

– Ha akarunk, egész álló éjjel gurulhatunk a 200×210 cm-es matracunkon oda-vissza, akár óránként kedvünkre váltogatva a fekvés irányát anélkül, hogy ebbéli tevékenységünkben zavartatva lennénk. Könnyedén belátható, hogy a gyakori hely(zet)változtatás a felfekvések kialakulásának megelőzésére is páratlan. A felfekvés megelőzésére a kevés alvással (értsd: fekvéssel) töltött idő is rendkívül hatékony. Ezért pedig még különösebb erőfeszítést sem kell tennünk, hiszen a kevés alvás alanyi jogon jár mindenkinek, aki ezt a könnyed életformát kapta.

– Száműzhetjük az életünkből a „Te jóságos ég, vajon meg fog jönni??”, illetve az „Atttyaúristen, most miért késik már három napja????” típusú kérdéseket és az ezzel járó teherautónyi idegeskedést. Ehelyett hátradőlhetünk, feltehetjük a lábunkat és a legteljesebb nyugalommal arra gondolhatunk, hogy „Meg fog jönni. Ha nem ma, akkor holnap. Nem mindegy?” Közben nagyot kortyolhatunk a mézes-gyömbéres teánkból (ha szeretjük) és távolba révedező tekintettel, erőnek erejével valami más idegeskednivaló után nézhetünk.

– Mennyire menő már az is, hogy amikor február 14-én a legtöbben vért izzadva próbálnak meg kötelezően szerelmes állapotba kerülni, felvásárolva a fellelhető összes piros szívet (még azt is, ami tavalyról megmaradt), mi lazán beújítunk egy daubneres süticsodát és a Valentin-napot a Függetlenség Napjaként ünnepeljük.

– Nincs büdös zokni és nincs koszos melós ruha. (Tény, hogy koszos meló, az azért van.)

– Megtanuljuk milyen olaj kell az autóba, nem okoz gondot az utántöltés tűsarkúban sem, ha úgy jön ki a lépés, és hiba nélkül jelöljük be a vaktérképen, hogy melyik ikon jelzi a műszerfalon a lambdaszondát.

– Előfordul, hogy a régi szép időkre emlékezve és egy kicsiny feledékenységtől vezérelve óvatlanul elkapunk egy vírust, amitől már-már ágynak esünk, de nagyon hamar rájövünk, hogy a betegeskedéssel csak a saját dolgunkat nehezítjük, hiszen a napirend attól még ugyanaz, valamint a betegeskedésünk népszerűségi indexe a közvetlen környezetünkben rendkívül csekély. Nem nehezítjük tehát a saját dolgunkat, gyorsan meggyógyulunk inkább, lehetőleg még aznap.

Nem túlzás tehát azt állítanunk, hogy ez az életforma nem csak hogy könnyű (ahogy ez kívülről is nagyon jól látszik), hanem ráadásul még egészséges is. Mégsem cserélne velem senki. Ki érti ezt??? Én nem.

Béres Edina

Fotó: pixabay.com

Címkék: egyedüllét, magány