1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük a költészet napját. Ez alkalomból felkértük a midio.hu-n publikáló szerzők közül Fodor Veronikát, Sánta Györgyöt, Mohai V. Lajost és Sárhelyi Erikát, valamint két kiadói szerkesztőt, Páli-Herczeg Zsuzsannát és Kiscelli Piroskát, hogy küldjék el nekünk kedves verseiket, illetve írjanak pár sort a versekről, a költészetről.
Fodor Veronika író, szerkesztő
Fodor Veronika Gergely Ágnes Ajtófélfámon jel vagy című versét választotta kedves költeményei közül. Mint írja, „szerintem az utolsó versszak tökéletesen leírja a bánat természetét”. Erre reflektálva küldte el a midio.hu-nak két saját versét, az egyik a Bárkában jelent meg, és lefedi Gergely Ágnes versének témáját. A negyedik verset, amelyik már megjelent itt, a midio.hu-n, mi választottuk. A versekhez mottót is csatolt Fodor Veronika: „A jó vers bekeretezi a kínt és felakasztja a falra.” (Charles Bukowski)
Gergely Ágnes:
Ajtófélfámon jel vagy
Apám emlékére
Nincsenek emlékeim,
és ha vannak sem őrzöm őket.
Sohasem koslatom a temetőket,
nem rendít meg a szerves kémia.
De néha, így november táján,
ha köd van és a nyirkos ablakok
mögött levegő után kapkodok
– testednek hollétéről mit se tudván –
a vegetatív emlékezés útján
fel-felszivárog egy mozdulatod.
Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között
termosz forog és rossz konzervnyitó,
zsebkés és tátott szájú hátizsák,
meleg alsónemű és imakönyv,
s a súlytalan teher alatt a hátad
ropogva eszmél rá, hogy bírja még.
Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jól öltözött csavargó,
sohase mész, csak indulsz,
nevetve hátranézel, harmincnyolc évesen,
visszajövök, hamar, bólintod, mutatod
– másnap lett volna a születésnapod –
és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép,
és integetsz – hogy integetsz!
Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál;
A Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács,
a lucskos út, a végelgyengülés, a fűzabálás
vak képzelgés csak mind, elmeszülemény,
hiszen hazudtam, látni szoktalak,
a novemberi fojtó ég alatt
velem indulsz, lélegzel, könnyeid
az én torkomat szorítják, és én hagyom,
s ott fönn, ahol nincs keresnivalója,
az a szádból kiütött, vékonyka Memphis cigaretta
átégeti a bőrt egy csillagon.
(1963)
Fodor Veronika:
Útmutató felnövekvéshez
Nézzük plüssmackóval az ölünkben, ahogy apánk a földön fekve haldoklik.
Szálljunk le remegve az iskolabuszról kirándulás után. Lássuk meg
anyánkat talpig feketében. Árvuljunk el félig.
Veszítsük el a hajunkat, húzzuk le gondosan a vécén,
kaparjuk fel a szőnyeg szálai közül, hogy ne lássa meg senki.
Éhezzünk, várjuk, hogy segítsen valaki.
Aztán ne várjunk többé. Nőjünk fel,
többször, egymás után úgy, hogy azóta
nem nőttünk egyetlen centit sem.
Csillagatlasz
Visszamenni oda, és behúzni a függönyt, hogy ne lássák,
ahogy lecipzározod magadról az Orion-öv csillagait.
Elhinteni a fénylő kis pontokat a padlón, elmenni,
aztán azt hazudni, hogy nem jártál még ott soha azelőtt.
Kintsugi
Aztán lassan megjavítalak. Repedéseidtől
még jobban csodállak majd, s úgy
fordítalak a fény felé, hogy lássam őket,
mint az arany csorgását a kintsugi-porcelánokban.
Sánta György író
„A költészet napján restelkedve vallom be, hogy nekem kedvenc költőm és kedvenc versem nincs. Kedves költőm ugyanakkor van: Baranyi Ferencnek hívják. Nem eszünk ugyan egymás kezéből kekszet, de ’örök barátságunk’ Baranyinak az 1969-ben kiadott és 1970. január 29-én dedikált, Túl az éjszakán című verseskötete tanúsága szerint dokumentálható. Azt viszont kijelenthetem, hogy rajta kívül bizony nemcsak lapozgatom, hanem olvasom is – és most engedtessék meg nekem az összevisszaság – pl. Kaiser Lászlót, Köves Józsefet, Király Leventét, Kárpáti Kamilt és Soós Zoltánt. És az életem során nem egyszer nyert értelmet a lét, amikor Adyt, József Attilát, Tóth Árpádot, Juhász Gyulát vagy Radnótit vettem elő. Éljenek a költők a költészet napján, és éljen az „írászat” (?), amely vigasz és önismeret lehet.”
Baranyi Ferenc:
Sztyeppe
minden parasztgyerek falumban a
tanítónő fiát tisztelte bennem
s a földbirtokosék pufók fia
egyforma gőggel nézett át felettem
parasztnak úrfi úrfinak paraszt
maradtam mindig – tengervízre szállt hó
szívem sztyeppéjén tétován bolyong
meljehov grisa és juríj zsivágó
Vesenszkaja, 1967
Páli-Herczeg Zsuzsanna költő, szerkesztő
„A költészet hit, a hit mindig költészet. A költői erkölcs, istenhit és a hit közötti korreláció, rész-egész viszony kérdése feloldhatatlan és megfejthetetlen, melyik tartalmazza a másikat. A költészet és a versek alkotásának szempontjából ez azért lehet mégis lényeges kérdés, mert a költőnek szakítania kell mindennel, ami nem önmagában teljes, egész. Ezért a formabontás lényegivé, költői eszközzé válásakor a hitet is meg kell próbálni felbontani, hogy az alkotó megbizonyosodhasson ennek a teljességéről, és hitelesen tudja használni azt. Szerencsére ez teljességgel lehetetlen, hiszen ha sikerül is ezt megtenni, onnantól kezdve egy új, önmagában teljes hit kialakulása segíti létrehozni a művet. Ezért nem létezhet művészi igénnyel létrehozott, jó vers kizárólag a tudomány eszközeivel megszerkesztve, hit nélkül. Ahhoz, hogy az olvasó igazán ’belekerülhessen’ egy versbe, neki is ki kell próbálnia a hitét. Ez általában egyáltalán nem könnyű feladat” – írta Páli Herczeg Zsuzsanna, aki Parti Nagy Lajos verse mellett egyik saját költeményét ajánlotta a midio.hu olvasóinak figyelmébe.
Parti Nagy Lajos
A Szódalovaglás című kötetből
319.
ittam sokat s több volt a bűntudat
mint amit elvisel a másnap
úgy kapaszkodtam fehér ujjaim
magam ellen megmagyaráztak
micsoda vadromantika te vagy
és minden volt te szépen beleépül
a szerelembe lassan nincs neve
s így nem jelent már engemet se végül
tudatlan voltam vakbizonytalan
hát úgy csináltam mint ki megtanulta
s biztos kezemben sem lelem magam
versek között szivárgott el ha voltam
lírává is csak úgy rajongom át
a verset ócska krakszok és kuszák
bogozzák össze és az értelem
ha van hogy benne megtörtént velem
hiszen nem értelem nehézkedés
a vers valamié mi működtében elhagy
kicsike gép lesz zümmög és suhan
csillagdarálda fügemagazó
Páli-Herczeg Zsuzsanna:
Sugármetszet
„A sugármetszeten az évgyűrűk párhuzamos vonalakként látszanak.”
Az első tavasz második napján
mindig kikerült a körút.
A Nap utca nyugalmazott útpadkáján
gondolhattam meg
koffeinemlék – mentes – cigarettámat.
Elnyúlok egy évre
Emlékeim városszagú pamlagán.
A második tavasz első napján
álmaim karmestere maga taszít le
az elmúlt valóság kérges tudatalattijába.
Előtte csillagok fektettek hátukra.
Két évezred sugármetszetén.
Kétségeim bennem már chansonra hangolták
el nem készített hegedűiket.
Mégis inkább némán hallgatták
csendjük félresikerült szimfóniáját.
Kiscelli Piroska szerkesztő
„Engem mindig felemel és letaglóz, ha valaki más szavakba önti azt az érzésemet, amit még meg sem fogalmaztam. Tű pontosságával beletalál a lelkembe. És az pedig egyenesen szívbe markoló, hogy titkos fizikai ismertetőjegyemet is beleírta versébe a költő…”
Závada Péter:
Ahol megszakad
Kémlelni meg-megvillanó eget.
Fraktálokat: belül hány új határ van.
Utazni, venni villamosjegyet,
állni rohanó órák huzatában.
Belőled magamba áthallani
egy s mást – pár ködös képem, másom nincsen.
Kopottas portré, lámpa – asztali –,
köldökzsinór – nincs hová kifeszítsem.
Anyajeggyel az életvonalon
ingázni, leszállni tragédiáknál.
Ahol megszakad, filccel folytatom:
megrajzolom a bőr drapériáját.
Lemodellezni egy-egy érzeten,
hogy tűnik a hús-vér valóság léggé
– mint teherdaru, csóválom fejem:
tán nem szerettelek. Vagy nem eléggé.
Mohai V. Lajos József Attila-díjas író, költő
„A magyar költészet négysorosai a kedvenceim közé tartoznak; talán a legismertebb Zrínyié és Pilinszkyé. Megismételhetetlen, kiismerhetetlen és kimeríthetetlen csodák, a magyar költői nyelv és kifejezés gyöngyszemei, hatalmas íveket fognak közre; hát van-e megrendítőbb ’sírvers’ például ennél a Zrínyi-sornál: Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó. Bennem mindig összekapcsolódik a legkorábbi – 1192 és 1195 közöttre tehető – első magyar nyelvű temetési versünkkel, a Halotti beszéd és könyörgéssel. A magyar költészet négysorosai nem költészetünk törmelékei, ellenkezőleg: költészetünk szerencsejavai. Idemásolok négyet közülük.”
Zrínyi Miklós:
Befed ez a kék ég…
Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,
Órám tisztességes csak légyen utolsó.
Akár farkas, akár emésszen meg holló:
Mindenütt felyül ég, a’ föld lészen alsó.
(Töredék, 1961 utáni években)
Vörösmarty Mihály töredéke
Elszórta terhes fellegeit az ég
Lehulladoztak végső cseppjei
És elterült mosolygó fájdalommal
Mint egy kisírt szem a világ felett
(1842 ősze)
Arany János:
Sejtelem
Életem hatvanhatodik évébe’
Köt engem a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.
(1882)
Pilinszky János:
Négysoros
Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
[1946] 1956
A költészet napján szerénytelenül, Vörösmarty ihletésében, egy saját négysorosomat ajánlanám a Kegyes Olvasó figyelmébe:
Mohai V. Lajos:
Panasz
(imago vocis)
Pusztaság, kisírt szem a világ felett;
a csönd legmélyét ég keserve szülte,
egy madártest szürkébe merülve
kering-kering felhők közé űzve.
Sárhelyi Erika költő
„Hogy mit jelent nekem a költészet? Mit gondolok a versről? Nekem, aki írok, a vers egyfajta esszencia. Sűrítmény, ami azáltal keletkezik, hogy az élet átcsorog a lelkemen. Az idegpályáimon cikázó gondolatok letisztult párlata. A mindennapok során megélt számtalan érzésből kicsapódott anyag, ami egyszerre kézzelfoghatóan valóságos, ugyanakkor illékony és egyszeri. Olykor a pillanat intenzív megélése, máskor az idő távoli hullámainak partra verődése. Akár magam alkotok, akár más versét olvasom, boldogsággal tölt el, hogy bevackolhatom magam a világ legszebb nyelvén írt szavak közé. Mi más ez, ha nem gyönyörűség? És akkor legyen az egyik kedvenc vers Tóth Árpád költeménye (bár nagyon nehéz kedvencet választani, hiszen oly sok van).”
Tóth Árpád:
Esti sugárkoszorú
Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek –
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
A magam repertoárjából pedig ezt választottam:
Sárhelyi Erika:
Költősors
Költő mi mást keres, mint a lényegest –
mosolyt, amint egy arcot szépre fest,
kis kavicsot, mit a part épp kitakart,
embert, ki vele majd egy irányba tart,
a reggelben fényt, jövőben biztatást,
olvasót, ki lelke legmélyére lát,
gyermek szemében a nyíló világot,
s annak végét, mert még sohase járt ott,
és hazugok között az egy igazat,
lelkében ifjút a ráncai alatt,
földben áldást, ökölben bocsánatot,
emésztő szenvedélyt, mit megálmodott,
tenyérben vigaszt, anyában meséket,
koldus gyomrában a sovány ebédet,
vihart, ha kint és bent kiabál a csönd,
reményt idelent és hitet odafönt.
[…]
S mire a költő ezt mind megtalálja,
már sírverset ró önnön fejfájába:
„Koszorút ne hagyj itt – késő a babér.
Imát se mondj, én mondtam már magamér’.”
Összeállította: Kiss Zoltán
midio.hu
Fotó: archív és Facebook
Címkék: Fodor, kedvenc vers, Kiscelli, költészet napja, Mohai V., Páli-Herczeg, Sánta, Sárhelyi
