A XVIII–XIX. század fordulója térségünkben egybeesik a nemzeti ébredés, a nemzeti megújulási mozgalmak kezdetével. A nemzetiségi mozgalmak tekintetében elmondhatjuk, hogy a magyarországi németség e tekintetben szinte mozdulatlan volt. A szabadságharc a sváb parasztság számára az első olyan nagy történelmi élmény volt, amikor a magyar hazafiság érzése közvetlenül érintette meg.

Diósd ebben az időben Diós puszta néven uradalmi birtok volt. Népének különleges, szerződéses helyzete csak bizonyos szabadságot jelentett, kis saját tulajdonra támaszkodva, szőlőművelő bérmunkát vállalhatott, ami idegen tulajdonú parcellák megműveléséből állott. A lakosság az úriszék alá tartozott és sokban függött az uradalomtól.

A kötöttség várható megszűnése új reményeket fakasztott Diósd népében. Az 1848-as márciusi események erősen megmozgatták a Buda-környéki zsellérközség lakosait. Az 1848-as promontori zsellérség mozgalma először az uradalom által állított községi elöljáróság leváltását kívánta, hogy minél nagyobb súllyal léphessen fel gazdasági követelése ügyében. A gazdasági követelés a legelőkérdés és a szőlődézsma körül csúcsosodott ki.

Végh Ignác pilisi szolgabíró jelentette a megyének, hogy a „lakosság beszélgetni kezdett a szabadságról, miszerint sem a szolgabíró, sem a helybeli bíró és elöljáróság többé nem parancsol.” Hiába igyekszik azonban a szolgabíró és mindhiába lép fel maga a tekintetes Vármegye, az erőszak már nem segít.

A kisebb királyi haszonvételek elleni tiltakozás a bor- és húsmérések nyitásának sorozatát váltotta ki a megyében. A zámolyiak határozata példázza leginkább az elmondottakat: „nékiek az ég adta földön minden szabad, azonnal maguk közt tanácskozván, s azt végezték, hogy már most Zámolyon kinek módja van, szabadon mérhet bort, pálinkát.”

Hasonló eset történt Érden, Tárnokon és Diósdon is. A bormérők a szolgabíróval is szembeszálltak, a szigorú parancs ellenére tovább folytatták a bormérést. A szolgabíró joggal jelentette, hogy ezeken a helyeken felbomlott a rend. Szabadon mérték boraikat, és azt tették azután is, miután a hatóság eltiltotta őket. A kihágást elkövetőket a megye börtönbe záratta.

A földesurak és zsellérmunkásaik között megindult a szervezett harc. A szervezettséget az akkori adott helyzetben egyebek közt a Nemzetőrségbe való tömörülés is biztosította. Az 1848. március 15-i forradalom követelései között szerepelt: a nemzeti őrség létrehozása, mely – nemest, polgárt és nemtelent egyaránt soraiba fogadó – fegyveres szervezetté vált.

Petőfi Sándor a múzeum lépcsőjén szavalja a Nemzeti dalt. (Korabeli rajz)

Batthyány Lajos kormánya 1848-ban

A nemeseket és a főurakat aggasztotta, hogy bárki nemzetőr lehet és fegyverhez juthat. Kossuth határozottan utasította őket: „Mit a nép már bír, azt kezéből kivenni nem lehet, hanem törvényesíteni kell.”
Ezzel megkezdődött a Nemzetőrség szervezése.

Batthyány Lajos felhívása a Nemzetőrség szervezésére

A 40 diósdi  nemzetőr névjegyzéke

Diósdnak 1848-ban néhány fő híján 600 főnyi lakossága volt, ennek közel 7 százaléka a felnőtt. A 18 éven felüli férfi lakosságnak közel 25 százaléka az országos átlagot messze meghaladó arányban jelentkezett nemzetőrnek.
Diósd népében társadalmi helyzete következtében erősen élt a szabadság utáni vágy és az áldozatkészség is.

A sváb községekben toborzott nemzetőrök magyar parancsnokság alatt számos figyelemre méltó sikert értek el. Damjanich János alatt is sok sváb harcolt. Róluk emlékezik meg Kossuth Lajos jóval később, emigrációban írt levelében.

Amikor a 3. zászlóalj 6. századának cibakházi szemléjén Damjanich megkérdezte a katonákat, ugye svábok, a következő volt a válasz: „Igenis méltóságos tábornok úr, mi svábok vagyunk, de magyar svábok.”

Honvédok 1848-ban

Az 1848. március 15-i polgári forradalmat a hazai német polgárság is kirobbanó lelkesedéssel fogadta, s – az erdélyi szászok kivételével – hősiesen küzdöttek az 1848–49-es szabadságharcban. Magyarországi és külföldi születésű németek kiemelkedő szerepet játszottak a honvédség vezetésében, így Bayer József Görgey vezérkari főnöke, Vetter Antal a honvédség főparancsnoka, vagy Klapka György, a legtovább kitartó magyar erődítmény, Komárom parancsnoka.

Az isaszegi csata 1849. április 6-án

Az 1849. október 6-án Aradon kivégzett 13 honvédtábornok között öt német származású volt (Karl von Leiningen-Westerburg, Ernst von Poeltenberg, Joseph Schweidel, Ludwig Aulich, Georg Lahner). Német és osztrák önkéntesek hősiesen küzdöttek a Német Légió és a bécsi Akadémiai Légió soraiban a császári önkény ellen.

Az aradi 13 vértanú

A közös problémák megoldását célzó 1848–49-es forradalom és szabadságharc fordulatot hozott a svábok, németek és magyarok közeledésében. A németek együtt álltak a magyar forradalom és szabadságharc oldalára 1848-ban. „A magyar hazafiság érzése ekkor lépi át a városi kereteket, és terjed ki a vidék, így a 18. században betelepült délvidéki németség, a svábság falusi földművelő és iparos tömegeire is”. Az asszimiláción még innen lévő svábok a közös haza szeretetén alapuló áldozatkészsége, hazafisága, a szabadságáért folytatott harc vállalása az első jele a magyar nemzeti identitás befogadási hajlandóságának.

Összeállította: Benkő Jutka

Kiemelt kép: A diósdi 41 nemzetőrnek emléket állító Perczel György-szobor, Domokos Béla érdi szobrászművész alkotása

Források:

Wágner Ferenc: Diósd története (Kornétás Kiadó, Budapest, 2001.)

Dózsa Lajos: Diósd története (tanulmány)

Gesztes.hu: A magyarországi németek és  az 1848–49-es szabadságharc