Dr. Bálint Balázs szülész-nőgyógyász, országos szakfelügyelő, a Budai Irgalmasrendi Kórházban működő Keresztény Családi Centrum orvos-tagja, a pátyi református gyülekezet presbitere és a helyi cserkészcsapat egyik alapítója. A családbarát szülészetek megvalósulásáért is tevékenykedő Kopp-Skrabski-díjas orvossal otthonában beszélgettünk családról, hivatásról, hitről, házasságról.

 

– Székelykapun át léptünk be az otthonukba. Édesapja révén erdélyi származású. Mit jelent ez a kötődés az életében?

– Mivel a családom Bécstől Sepsiszentgyörgyig és Lembergtől Bereg vármegyén át egészen Kalocsáig mindenhonnan valósi, így elmondhatom magamról, hogy a Kárpát-medencei olvasztótégely egyik mintapéldánya vagyok. De érzelmeimben teljes mértékben magyar. Hogy ez mit jelent? Mivel más elcsatolt területekről is származnak rokonaim, a mi családunkban örökre megemészthetetlen marad a tény, hogy ezeket az országrészeket elszakították az anyaországtól. Ha röviden akarnék válaszolni a kérdésre,

hogy mit jelentenek számomra az erdélyi gyökerek, akkor úgy fogalmaznék: azt, hogy ott is otthon vagyok.

Bár sosem laktam Erdélyben, és az édesapám is gyerek volt még, amikor eljöttek, mégis úgy érezhetem, hogy van ott belőlem valami. „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Jó, hogy sok helyen érezhetem otthon magam.

– Mióta élnek Pátyon?

– Nem nagyon régóta, húsz éve. Ezt a települést mi választottuk magunknak, és azóta elég aktívan részt is veszünk Páty életében. Azt szoktam mondani, hogy vannak még jó helyek az országban, ahová szívesen költöznék, de már annyi minden köt ide. Még akkor is, ha valójában csak jöttmentek vagyunk. Bár a kislányom már születése szerint is pátyi illetőségűnek számít.

– Az, hogy édesapját követve szülészorvos lesz, már gyerekkorában megmutatkozott. Hogy is volt az az eset a malaccal? 

– Nagyon szeretem ezt a történetet, mindig kacagok rajta, ha szóba kerül. Édesanyám a Tiszahátról származik, Bereg megyébe valósi, ahol gyerekként rengeteg időt töltöttem. Egyszer fogta magát a koca, és fialni kezdett. Én meg – olyan kétéves lehettem – büszkén bejelentettem a családnak, hogy elfolyt a magzatvíz. Mindenki jót derült rajta, és azt mondták, biztos szülész leszek. Ezek olyan dolgok, amik egy kicsit irányítják az ember jövőjét. Talán belülről is, hiszen egy gyerek szeret az apja után menni. Nem véletlen, hogy nagyon sok apának hasonló foglalkozású a fia, legyen szó akár kétkezi munkáról, akár valami egyetemi végzettséget igénylő hivatásról.

– A pátyi református gyülekezet presbitere. Mikor talált rá Istenre?

– Az egyik legmeghatározóbb élményem ugyanabba a faluba, Jándra visz vissza, ahol a malac esete történt. A dédnagyapám presbiter volt itt. A mi családunk nem volt hívő, de Jándon az unokanővéreim az egyik vasárnap elvittek a templomba. Kommunizmus ide vagy oda, falun jártak templomba az emberek. Úrvacsoraosztás volt, én meg beálltam a többiek közé, és amikor sorra kerültem, a lelkész gond nélkül úrvacsoráztatott engem is, pedig nem kellett volna megtennie. Az unokanővéreim csak nevettek rajtam, de amikor hazaértünk, kiderült, hogy hát ezt nem lett volna szabad. Ezt sose felejtettem el, mindig ott motoszkált bennem, hogy ennek egyszer majd meg kell felelnem. Az egyetem alatt találtam rá erre az útra.

– A feleségét is az egyetemen ismerte meg.

– Így igaz. Ő hívő katolikus családból jött, és ez erősített engem. Én a református oldalon álltam, de ez nem okozott gondot. Lássuk be, valójában egyikünk sem tudja eldönteni, hogy melyik egyháznak van igaza, és igazából mindenki csak másként értelmezi ugyanazt. Úgyhogy rájöttünk, nem a két felekezet közötti különbözőségeket kell néznünk, hanem a hasonlóságokat. Egyébként évekig kerestük a különbségeket, és jól egymás fejéhez is vágtuk őket. Ezt mindenkinek ajánlom. Vegyes házasságban igenis tessék csak egymás fejéhez vágni, hogy nálatok ez miért van így vagy úgy. Ez erősíti az ember hitét.

De a lényeg mégiscsak az, ami közös. Úgy van ez, mint a fociban. Minden csapat ugyanazt csinálja, csak más mezben.

Néha egymás ellen küzdenek, de a lényeg, hogy mindannyian ugyanazt a játékot játsszák.

– A közigazgatásban is szerepet vállalt, volt már Páty alpolgármestere is. Azt nyilatkozta egyszer, politikusként az a legnehezebb, hogy az embernek tiszta maradjon a lelkiismerete. Sikerülhet ez mégis?

– Nem nagyon hiszem. Előbb-utóbb még a legtisztább ember is kénytelen lesz olyan kompromisszumot kötni – a rendszer működése érdekében, nem a saját zsebére –, amivel valójában nem ért egyet. Nem voltam elég hosszú ideig a politika vadvizein ahhoz, hogy ilyen helyzetbe keveredtem volna, de láttam, hogy ez így működik. Persze biztos vannak olyanok, akiknek sikerül kimaradniuk ebből, de ez nem könnyű. Már csak azért sem, mert előfordulhat olyan helyzet, amikor mindenki jó szándékkal teszi a dolgát, utólag azonban kiderül, hogy mégsem volt minden egészen szabályos vagy erkölcsös, és mégis csak elcsúsztunk valamin.

Az is jól látszik, hogy a nagypolitikusok előbb-utóbb elvesztik a kapcsolatukat a külvilággal, és kezdik azt gondolni, hogy megengedhetnek maguknak olyasmit is, amit más nem.

Ez aztán előbb-utóbb kiderül, és az mindig annyira fájó! Amikor egy emberre úgy gondolunk, hogy jó fej, én is támogatom, majd egyszer csak kiderül, hogy ő sem feddhetetlen, ugyanazt csinálta, mint a többi.

– Ha már a lelkiismeretről beszélünk, a hálapénz aktuális téma.

– Az egészségügy a hálapénz miatt valóban nagyon érintett a korrupcióban. A rendszer már régóta úgy működik, hogy az orvosban bízunk, és nem a kórházban. Tegyük hozzá, az orvosba vetett bizalom segíti a gyógyulást, pszichés többletet jelent. De a munkaidőben elvégzett feladatokért nem járhat paraszolvencia, hiszen az már kettős finanszírozásnak számít. A szülészet azonban sajátos szakterület, hiszen a szülés nem feltétlenül munkaidőben zajlik. Lehet hajnali kettőkor egy ügyelet utáni napon vagy éppen a vasárnapi ebéd idején is. Ilyenkor bemegy a kórházba a szülészorvos és a szülésznő – ha választott bába –, és ledolgoznak egy bizonyos számú munkaórát, de az állami egészségügy ezt nem fizeti ki. Nem gondolnám, hogy az ingyen munkavégzés elvárható lenne a szakemberektől. Az a hálapénz, amit ezért a munkáért kapnak, nem ugyanaz, mint amit a munkaidőben elvégzett szívultrahangvizsgálatért fizet a beteg annak az orvosnak, aki kiváló a maga szakterületén, és ezért a páciens hozzá szeretett volna menni. Az új jogszabály ezt a különbséget nem veszi figyelembe. Kétségkívül megengedi, hogy a magánpraxisában várandósgondozást ellátó szülész-nőgyógyász jelen legyen majd a szülésnél, de a díjazást a rendszer tiltja. Szerintem ez nem jó. Ezt úgy hívják, hogy robot, ingyen végzett munka.

– Egyetlen nyilvános szereplésénél sem hagyja ki, hogy elmondja: hívő, templomba járó ember, és az életével is folyamatosan tanúságot tesz a keresztény értékek mellett. Sikerül ezzel fogékonyságot ébresztenie másokban a hit iránt?

– Egészen mostanáig nem tudatosult bennem, hogy ezt minden alkalommal hangoztatom. Mindenesetre nem kérkedésnek szánom, csak tényként szeretném közölni, hogy ez van.

Hívőnek lenni nem érdem, viszont öröm.

Öt évvel azután, hogy Pátyra költöztünk, a katolikus és a református gyülekezetből néhány fiatallal megalakítottuk a helyi cserkészcsapatot, mert az itteni gyerekeknek semmi lehetőségük nem volt a szabadidő értelmes eltöltésére. Az első táborunkba huszonöt gyerek jött el, most meg már közel kétszázan vagyunk, és ez egy csodálatos. 2006-ban kezdtük szervezni a cserkészetet, és nagyjából ezzel egy időben választottak presbiterré. Ez a két esemény ébresztett rá arra, hogy

az értékeket érdemes továbbadni. Ha az ember hívő, az érték. Mindig is nagy hangsúlyt helyeztünk arra, hogy felébresszük a gyerekek kíváncsiságát a hit iránt.

Vannak családok, amelyek egyszerűen azért járnak el a templomba, mert tőlünk hallottak a hitről. Nem mondom, hogy ettől tömegek töltik meg a templomot, de ha csak egy-egy ember közelebb kerül Istenhez, már nyertünk.

– Három gyermekük van. Egy családi interjúban a lánya azt mondta, a cserkészetnek köszönhetően lett még néhány testvére.

– Sokkal több gyereket szerettünk volna, végül három született. De örülünk, hogy ők vannak, és mindig azt mondtuk: nem baj, a cserkészettel még sok-sok újabb gyerekünk lett. Amikor elmentünk egy-egy táborba, a sok gyerek között nem is láttam az enyémeket. De igazából az összeset a magaménak éreztem. Így aztán tényleg mondhatják a gyerekeim, hogy rengeteg testvérük van.

– A gyermeknevelés hosszú útján sok férj és feleség elveszíti egymást valahol, így mikor a gyerekek felnőnek és elköltöznek, két idegen embernek kellene boldogan együtt élnie. Önökből viszont árad a harmónia. Hogyan sikerült megőrizniük a szerelmet?

– Miből gondolja, hogy sikerült? Hátha csak összesöpörtük az összetört tányérok cserepeit. (Nevet.) Honnan derülne ki, hogy megvan-e az összhang?

– Látszik! Nyugodtan lehetnének a Házasság Hete arcai is.

– Hogy mi a boldog házasság titka? A házasság olyan, mint a virágoskert, gondozni kell. Ha az ember nem törődik vele, akkor elvadul, tele lesz gazzal. Egyébként nem csak a házastárssal, hanem a gyerekekkel való kapcsolat is ilyen. Szó sincs arról, hogy ne lennének gyomok a virágoskertünkben.

Az ember nem tökéletes. Lehet gond, zsörtölődés vagy összezörrenés, de ezek az alapokat nem bánthatják. Egyszer azt mondtuk, hogy örökre. Ha pedig azt mondtuk, akkor azt mondtuk, nem? Az adott szó fontos. Ez ilyen egyszerű.

De nem mindegy, hogyan gondozzuk a virágoskertet. Mi például nagy szerepet tulajdonítunk annak, hogy mindennap kibeszéljük a dolgokat. A hitéletünket közösen éljük. Sok mindent lehet csinálni külön-külön is, de van, amit nem. Amikor ideköltöztünk, megnéztük mindkét helyi gyülekezetet, és végül a reformátusban kötöttünk ki.

A hűség is nagyon fontos. Persze rengeteg a kísértés. Nemcsak a politikusnak kell megküzdenie a kísértésekkel, hanem a mindennapi embernek is. Minden szinten. Minden pillanatban. Csányi Sándornak van egy nagyon jó egyszemélyes darabja, a Hogyan értsük félre a nőket? Abban szerepel valami olyasmi, hogy a szerelem egy érzés, a hűség meg döntés. Az én életemben a kísértésnek nincs köze ahhoz, hogy szülész-nőgyógyász vagyok, a szakmát teljesen külön lehet választani. De annyi a szép szem a világon. Most, hogy maszkot hordunk, még inkább feltűnik, milyen szépek, csillogóak a szemek. Hát nem kísértés már ez önmagában is? Nem arról beszélek, hogy csinos vagy nem csinos valaki, csak hogy csillog a szeme. De lehet úgy ránézni, hogy tudom, másvalakinek csillog olyan szépen. És ez így rendben is van.

– Január első hetében beszélgetünk. A tavalyi évre visszatekintve, mi az, amiért hálás, és mit vár az új esztendőtől?

– 2020 a vírus miatt nehéz év volt, de azért találtam benne olyasmit, amit élveztem. A karantén miatt itthon voltak a gyerekek, sok időt töltöttünk együtt, és ettől valahogy nem is egészen olyanok voltak, mint máskor. Kiderült, hogy már kinőttek a kamaszkorból, és kész felnőttek. A cserkészcsapatban az a mondat hangzik el a leggyakrabban, hogy „Gyerekek, vegyétek már észre, feladat van.” Úgy látom, ők is elkezdték ezt észrevenni, és ez olyan jó érzés. Hogy mit kíván a magyar nemzet az idei évre? Uniót Erdéllyel. (Nevet.) Hát, nem sokat remélek a 2021-es évtől. Ki kell heverni a 2020-ast, és az nem lesz könnyű. Ráadásul egy darabig még idén is küzdünk majd a vírushelyzettel.

Nem várok semmi nagy újdonságot, csak azt, hogy mindenki tegye a dolgát. Nem kell nagy dolgokat csinálni, csak azt, ami a feladatunk. Az épp elég.

Ha mindenki lelkiismeretesen végzi a munkáját, az maga a kánaán, mert akkor minden jól működik.

– A három Bálint doktor, Ön, az édesapja és a szintén szülész-nőgyógyász nagybátyja a Gólyafészek Születésközpontban a természetes szülésért, a szülészeti szemléletváltásért küzdenek a bábákkal együtt… Olyan ez, akár egy népmese.

– És én volnék a legkisebb királyfi, aki győz? (Nevet.) A Gólyafészek Rendelő munkájába bevontunk egy-két fiatalt is, akik továbbviszik az általunk képviselt szemléletet. Úgyhogy már nem csak hárman vagyunk. És egyikünknek a fején sem volt még korona, sőt egyelőre szerencsére a tüdejében sem, legalábbis nem tudunk róla.

– Egy műsorban egyszer elmesélte, hogy minden megszületett babának a homlokára kis keresztet rajzol. Ez az egyik legkedvesebb történet, amit valaha hallottam…

– Majdnem minden gyereknek, mert volt már olyan édesanya, aki rám pirított, hogy bezzeg az ő gyermeke nem kapott keresztet. Úgyhogy biztosan előfordult, hogy egy-egy baba kimaradt. De igen,

szoktam egy kis keresztet rajzolni a gyerekek homlokára. Mert akinek az Úr jele ott van a homlokán, az a Jóistené. Ha ez ilyen könnyen megoldható, akkor mit vacakoljunk annyit, nem?

Fotó: Merényi Zita

Szendéné Kiss Nóra/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. január 31-i számában jelent meg.