Már nem is nagyon tudják felidézni a diósdi Rásó szülők, mikor és hogyan jött a gondolat: ők bizony néptáncra szeretnék járatni gyerekeiket. Az azonban biztos, hogy – mint az az édesanya írásából egyértelműen kiderül – az a múltbéli pillanat meghatározta az egész család, a gyerekek és a szülők eddigi életét.
„Lábam termett a táncra,
Szemem a kacsintásra,
Ha táncolok, szikrát szórok,
A világra fittyet hányok!”
Az ötlet jól hangzott, de azonnal felmerült a kérdés: hova vigyük őket? Hiszen akkor még nagyon kevés helyen foglalkoztak kicsi gyerekekkel. De nincsenek véletlenek, kiderült, hogy férjemnek régebben volt egy fiatal munkatársa, aki a Bihari János Táncegyüttes aktív táncosa és tanára is volt. Nagyon megörültem ennek, és azonnal fel is hívtam a mondókámmal. Még azon a héten nagy örömmel várt minket egy látogatásra gyermekcsoportjának egy próbájára.
1995 tavaszán léptünk be először Budapesten, a VII. kerületi, lelakott bérház kapuján. Az egyszerű próbateremben nyüzsgő élet rögtön elvarázsolt minket, mert nem számított a külső, mikor megláttuk a csillogó szemű gyerekeket és a szép hangú, gyönyörűen táncoló, jó kedélyű és nagyon szeretetteljes vezetőiket. Na és a táncok, melyek a közösség erejét, a hagyományok tiszteletét és az élet örömét hirdették, azok voltak csak igazán beszédesek.
Azonnal úgy éreztük, hogy ez egy különleges „család”, ahova érdemes tartozni.
Gyermekeink közül 6 éves lányunknak és a 4 éves ikreknek szintén megtetszett a „játék”, és még az év szeptemberében apró biharisok lettek. Nagy izgalommal, és teljes elszántsággal vetették bele magukat a biharis életbe, és ez így maradt hosszú évekig, sőt évtizedekig is. Mi, szülők pedig boldogan és kitartóan „szolgáltuk” a célt. Hol próbára vittük őket leküzdve minden akadályt, hol előadásra loholtunk velük, hol szoknyát keményítettünk és vasaltunk, és nagyon büszkén feszítettünk, mint biharis szülők a fellépéseken, színházi előadásokon. Aztán jöttek táborok, külföldi utazások, sok munka és vidámság. Gyorsan elrepült az idő, a gyerekek közben felnőttek, és annak ellenére, hogy különböző módon határozta meg életüket az itt töltött idő, most is biharisnak tartják magukat. Manapság már csak egyikük táncol aktívan az együttesben, közben a Művészeti Iskola életét is egyengeti, valamint már ő is nagy lelkesedéssel tanítja és neveli a következő generációt.
Mert a Bihari nemcsak tanított, hanem nevelt is. Szellemisége meghatározta kötelességtudatukat, felelősségérzetüket, segítőszándékukat. A közösséghez tartozás élménye önbizalmat és erőt adott a nehézségek leküzdésére.
Mély és tartós barátságok születtek, és születnek a mai fiatalok körében is. Ennek a közösségnek tagja lenni olyan erős kapocs, hogy éljen bárhol, itthon vagy a nagyvilágban, egy volt biharis, ha teheti, visszanyúlik a gyökerekhez, foglalkozik az utódokkal, visszatér a műsorokra, és segít az együttesnek.
De mi is az a Bihari, azonkívül, hogy egy közös gyökerekből táplálkozó, sok korosztályt, sokféle foglalkozású embert egybeforrasztó közösség? A Bihari János Táncegyüttest 1954-ben a ma 90 éves, Kossuth-díjas Novák Ferenc, Tata és Boross Géza alapította többedmagával. Az együttesben táncolt és alkotott a szintén Kossuth-díjas Foltin Jolán is. Névadója Bihari János, a 19. század elején élt zeneszerző és hegedűművész, akit a verbunkos stílus egyik legjelentősebb képviselőjeként tartanak számon. Az alapítók célja volt egy olyan néptáncközösség létrehozása, mely az akkori politikai rendszerben kevésbé elfogadott alkotók műhelyévé is válhatott. A népi kultúrát egyesítette a magas művészettel, és teret adott a szakmai ellentétek megvitatására. Az együttes több évtizedes munkája alatt számos elismerést szerzett itthon és külföldön is. 2012 óta a Prima Primissima-díjat is magáénak tudhatja.
Majdnem a kezdetek óta egy pesti bérház 2. és 3. emeletén, egyszerű körülmények között folyt a munka. A 70-es években némileg felújították, de nagyobb átalakításra, komolyabb rendezésre csak 2020-ban került sor a Miniszterelnökség támogatásával. Már nagyon érett a feladat, és nagyon megérdemelte az együttes és a művészeti iskola, hogy méltóbb körülmények között folyjanak a táncpróbák, valamint az ifjúság nevelése. Jellemző a biharisok összetartására, hogy a felújítás vezetői mind köthetők valamilyen szállal az együtteshez.
1995 tavaszán léptünk be először családommal a Bihari kapuján, hogy aztán 26 év után is sok-sok élménnyel a hátunk mögött, boldogan, nosztalgiázva és nagyon büszkén tegyük mindezt. Megcsodáltuk a most már felújított, modernizált próbatermeket, és emlékbe hazahoztuk egy darabkáját annak a padlónak, melyet oly sok éven át koptattak gyermekeink.
Rásó Ica
Fotók: Családi archívum
midio.hu
Címkék: #midióIca, Bihari János Táncegyüttes, Család, Gyerekek, néptánc