Az alábbiakban előbb egy jegyzet, majd e személyes véleményt tükröző íráshoz fűzött gondolatok következnek a Meseország mindenkié című könyvvel kapcsolatban. 

A minap a hároméves kisfiunk egy inget vett ki a szekrényből reggel, a szokásos póló helyett. A jóleső érzésen túl, hogy mennyire büszke vagyok rá, amiért már óvodai pályafutása kezdetén önállóan öltözik (na jó, kis segítséggel, a gombok még rám vagy az apukájára maradnak), nagyot dobbant a szívem, és ezt találtam mondani a kis kockásinges huncutszeműnek:

„Minden kislány szerelemes lesz beléd az oviban!”

Mire ő kapásból rávágta: „Meg az összes fiú is!”

A szem- és fültanú, mellette készülődő ötéves nővére erre hangos kacagásban tört ki, és azonnal felvilágosította az öccsét, hogy a fiúk a lányokba, a lányok a fiúkba szerelmesek. Ő már csak tudja, két év tapasztalata van az ovis szerelmekkel kapcsolatban.

Ha megvettem volna a könyvet, aminek – a gyermekjogi szakértő szerint – minden gyerekszobában ott a helye, „ahol fontos a világ sokszínűségének megértése, ahol a gyerekek körül nincsenek tabuk, s ahova a szülők úgy lépnek be, hogy tudják, a gyerekükön keresztül nemcsak a jövőt formálhatják, hanem a jelent is”, most elővehetném. Ha hiszek az ajánlásnak, és a polcunkon itt a könyv, amely mellett azzal érvelnek, hogy a másság megmutatásával elfogadásra tanítja a kisgyerekeket, előkereshetném belőle az idepasszoló mesét, és felvilágosíthatnám nagycsoportos óvodás lányomat, hogy az öccse nem mondott valótlant. Lehet szerelmes fiú fiúba, és lány lányba is.

Elmesélhetném a témába vágó meséket, hogy elfogadásra tanítsa az ötévest a kortárs irodalom. Ha már szóba került, tudja meg, hogy is van ez. Hiszen szeretném, hogy elfogadó legyen, szeretném, hogy elfogadó maradjon, ő is, és a testvérei is. Hiszen ilyen értékek szerint neveljük őket, ilyen értekek szerint élünk.

Mesélhetnék a hercegről és a hercegről, de ehelyett csak hallgatom a gyerekeimet, csak nézem őket. És megvárom, hogy majd ők kérdezzenek. Négy, öt, hat év múlva, vagy később. Akkor, amikor majd lesznek kérdéseik. Akkor majd beszélgetek velük erről is, ahogy minden másról. De addig csak nézem, csak szeretem őket. És tanulok. Tőlük.

Az életünk meg megy a maga rendjében tovább, sok meseolvasással, de a kortárs meseantológia nélkül, ugyanolyan elfogadóan, ahogy eddig.

„Szeresd a gyermeket! Még néki szárnya van,
A csillagok közé ő még el-elsuhan,
S kitárja vidoran a mennyek ajtaját:
Hiába könyveid, hiába lángeszed,
Az Isten titkait ki nem kémlelheted,
Csak gyermeklelken át.”
(Móra Ferenc: Szeresd a gyermeket! – részlet)

Szendéné Kiss Nóra, aki nem szakértő, csupán egy anya

A fenti jegyzet a személyes véleményemet tükrözi, de a félreértések elkerülése végett szeretném megfogalmazni, hogy pontosan mi a problémám a Meseország mindenkié című kötettel. Ez pedig az, hogy külleme, illusztrációi, az átdologozott eredeti mesék célkorcsoportja, valamint a könyvön és a kiadó oldalán szereplő ajánlás szerint kisgyerekeknek szánják. És ezzel nem tudok egyetérteni. Nem szeretném a könyvet ledarálni, megsemmisíteni, kivonni a forgalomból, és semmi ilyen vagy hasonló, szélsőséges és agresszív megmozdulással nem értek egyet. Én csak azt szeretném, hogy a könyvet ne állítsák be úgy, hogy minden gyerekszobában ott a helye, hogy tüntessék fel a mesék ajánlott korcsoportját. Most 6 éves kortól szól a Pagony ajánlása, Boldizsár Ildikó meseszakértő ellenben 9-11 éveseknek mesélné ezeket a szövegeket, és csak akkor, ha a téma kérdésként felmerül közöttük.

Természetesen ez csupán az én személyes véleményem, melyet elküldök a könyvet kiadó egyesületnek, és a gyerekkönyvesbolt-hálózatnak is. Tudom, hogy a levelemnek hatása nagy valószínűséggel nem lesz, de nem tudok csendben maradni, amikor úgy érzem, hogy a gyerekek lelkéről van szó.

Ha idáig elolvastad ezt a véleményt, akkor egyrészt köszönöm, hogy megtiszteltél ezzel, másrészt egy kis játékra hívlak. Ezután a mondat után, kérlek egy pillanatra hunyd be a szemed, és próbáld tudatosítani, mit érzel most velem kapcsolatban. Nyugodtan lehetsz őszinte, nem kell elmondani az érzéseidet. Megvan? Miért kértelek erre? Nem azért, hogy elmondd, vagy megírd nekem. Hanem azért, mert amit most velem kapcsolatban érzel, az nem rólam szól, hanem Rólad. Magadról kaptál képet. Többek közt arról, ami ennek a könyvnek a lényege, hogy mennyire vagy elfogadó.

Tisztelettel:

Az írás szerzője