Először is leszögezem, furcsa dolog a korosodás – fejben az maradsz, aki voltál, fiatal bohém, álmokkal teli… És amikor belenézel a tükörbe, vagy netán még el sem jutsz a tükörig, csak felállsz a kényelmes foteledből, figyelmeztetnek a csontjaid – hahó, lassabban! –, a fej szaladna, de utána cammog a test… Na, ez az öregedés.

Aztán arra gondolsz , hogy tudja cipelni a tested a fiatalon maradt – és valljuk, sok-sok tapasztalattal rendelkező – fejed….aztán azt mondod: coki, csak azért’is…

És megkeresed, mi az, amire nem volt időd, mikor éppen tanultál, dolgoztál, vizsgára készültél, szerelmes voltál, családot csináltál és gyereket neveltél… És odaadtad az egész életedet mindenestül… Aztán azt mondták, hogy ideje pihenni, és nyugdíjas lettél. És a gyerekeid elkezdték ugyanazt a verklit, amin Te már túl vagy, és hirtelen rájössz, hogy hiányzik valami az életedből, és az agyad követelné a napi tréninget… És kapaszkodsz…

Hogy milyen a nyugdíjasok élete? Hát, amit teszel vele!

Megéred a szabad döntés privilégiumát, és visszamész az időben az elvesztett álmaidhoz… Énekelsz, írsz, mesét mondasz, kutakodsz, hogy legyen mit megmutatni azoknak, akik ugyanazt teszik, amit Te tettél… Körülnézni, hol is élünk, elmerülni az elődök történeteiben, megfejteni azokat a rejtélyeket, amiket ránk hagytak, elmesélni az unokáknak azokat a történeteket, amik szebbé, jobbá, bölcsebbé tehetik az életüket… Az örökséget, ami nem pótolható!

A kultúra, a zene az egyetlen privilégium, amiből részesülhet az ember, akár hallgatóként, akár, ha szerencsés, művelőként. Nekem mindkettő megadatott: a Diósdi Női Kar révén részese lehetek annak, milyen a közös zenélés, a Diósdi Társaskör révén pedig átélhetem, milyen a kultúra, a zene legszebb részleteit ajándékozni másoknak, megmutatni, hogy milyen csodás kincsek vesznek minket körül.

Benkő Jutka