Bizonyára sokan hallottak már Placid atyáról, aki üldözött papként megjárta a fogságot a Szovjetunióban. Élete és személyisége igencsak példaértékű lehet előttünk. Nehéz sorsa ellenére szavaiból mindig a szeretet és a megbocsátás sugárzott, prédikációi sokak számára adtak fogódzót a mindennapok útvesztőiben. E sorok írója különösen szerencsésnek érzi magát, hogy személyesen is ismerhette a legendás papot.

Placid atya, polgári nevén Olofsson Károly 1916. december 23-án született Rákosszentmihályon. Édesapja svéd származású volt, innen ered érdekes vezetékneve. Az érettségi vizsga után belépett a bencés rendbe. 1939-ben szentelték pappá. Először Győrszentivánba került káplánnak, majd 1941-től tizenegy hónapig tábori lelkészként szolgált a komáromi hadikórházban, ezután a rend gimnáziumaiban tanított.

1945 őszén részt vett a nemzetgyűlési választási küzdelmekben, amely miatt 1946. június 5-én az Államvédelmi Hatóság letartóztatta. A szovjet katonai bíróság koholt vádak alapján 1946 szeptemberében tíz év, a Szovjetunió munkatáboraiban letöltendő szabadságvesztésre ítélte.

A Gulágra internálták, és egy mordvinföldi táborba vitték. A munkatáborban találta meg igazi hivatását:

„Tudtam, hogy a folyosó végén levő hat cella a halálkamra. Harmincketten várták ott a kivégzésüket. Azt énekeltem hát, hogy »aki a szentgyónását el akarja végezni, bánja meg a bűneit, megadom a feloldozást«. Akkor még mindez latinul volt: »ego te absolvo a peccatis tuis«.  Erre kerestem egy magyar nóta dallamát – »Nincs cserepes tanyám, sem szűröm, sem subám« –, és fújtam rá a latin szöveget. De még akkor sem világosodtam meg. Az Úristennek logikátlanságra kellett kényszeríteni a szovjeteket, hogy én mindent megértsek. Mert csak logikátlanságnak lehet nevezni, hogy egy Budapesten kényszermunkatáborra ítélt rabot sopronkőhidai kerülővel vigyenek a Szovjetunióba. Márpedig bennünket, ezerháromszázunkat előbb Sopronkőhidára vittek. Ott elszedték a ruhánkat, hogy fertőtlenítsék, kaptunk egy vödör vizet és egy diónagyságú szappant a mosakodáshoz. Ahogy ott állok anyaszült meztelenül, odajön hozzám egy hasonlóan pucér fiatalember, és azt kérdezi:

– Te énekeltél azon a folyosón?

– Én.

– Nem tudod, mit jelentett ez nekünk a halálkamrában! Amikor meghallottuk az éneked, összenéztünk, és elkezdtünk suttogni, milyen csodálatos az Isten! Ha nem tudunk megbékélni a sorsunkkal, nem tudunk megbékélni a géppisztolyos gazemberekkel, akkor legalább Vele béküljünk meg. Attól kezdve megváltozott a légkör a halálkamrában…

Ott, a fertőtlenítőben, lemeztelenített testtel és lélekkel értettem meg, hogy ez az Úristen akarata velem. Én nem diákokat fogok tanítani, ahogy elterveztem. Nekem az lesz a dolgom, hogy tartsam a lelket a fogolytársaimban. Ez volt a hivatásom a lágerben tíz évig. Ezért voltam én a legboldogabb ember az egész Szovjetunióban, mert rám talált az életfeladatom.”

(Ézsiás Erzsébet: A hit pajzsa. Olofsson Placid atya élete)

Placid atya a munkatáborban töltött évek alatt igazi lelkipásztora volt rabtársainak. Misézett és áldoztatott is. A misézéshez a tábori kellékekből használt fel dolgokat. A Terror Háza Múzeumában kiállították ezeket az „ereklyék”, és a mai napig megtekinthetők.

Placid atya rabtársaival a munkatáborban fogalmazta meg a „a túlélés négy szabályát”, mely a napjainkban is igencsak használható:

1. A szenvedést nem szabad dramatizálni! Nem szabad panaszkodni, mert attól gyengébb lesz az ember.

2. Az öröm szükséges a túléléshez. Ezért észre kell venni és tudatosan kell keresni az élet apró örömeit.

3. Nem vagyunk tökéletesek, de itt és most kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk rabtartóinknál. Ez mozgósítja az életenergiákat.

4. A negyedik szabály kicsit vallásos: akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb. Mi hívők, ha a Jóistenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy Ő is akarja túlélésünket.

„A négy szabály a beszélgetések során alakult ki – nem én találtam ki –, és áthatotta az egész lágeréletünket. Senkit nem engedtünk panaszkodni. Azt vallottuk, ha más kibírta, mi sem vagyunk gyengébbek náluk! Az apró örömök felkutatására pedig versenyt rendeztünk. Egész nap lestük az örömöket, és este, a káposztaleves elfogyasztása után beszámoltunk egymásnak. Aki a legtöbbet tudta felsorolni, az lett a győztes. A következő fordulóban a győzteseket eresztettük össze. A harmadik forduló győztese lett az olimpiai bajnok. Úgy éltettük, mint egy igazi bajnokot. Volt egyszer valaki, aki tizenhét apró örömöt tudott felsorolni este: – Gyerekek – újságolta –, ma nem értem rá szenvedni, mert örökké az örömöket figyeltem, és mondogattam magamban, hogy el ne felejtsem.”

(Ézsiás Erzsébet: A hit pajzsa. Olofsson Placid atya élete)

Placid atya végül 1955 novemberében térhetett haza Magyarországra. Szabadulását követően sem papként, sem tanárként nem kapott működési engedélyt, így fizikai munkásként dolgozott a pesterzsébeti ládagyárban, majd az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézetben dolgozott betegszállítóként, később mosodai munkásként, végül mosodavezetőként. 1969-től a Korányi-szanatórium mosodájának vezetésével bízták meg, innen vonult nyugdíjba.

Papi hivatását sokáig csak titokban gyakorolhatta. A hetvenes évek közepétől kisegítő lelkészként dolgozott a budai Ciszterci Szent Imre Plébánián.

Placid atya számos állami kitüntetésben is részesült (a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje és középkeresztje, a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából adományozott Parma fidei kitüntetés, Magyar Örökség díj, Pro Ecclesia Hungariae-díj valamint Magyar Becsület Rend kitüntetés)

2017. január 15. napján, életének 101. évében hunyt el. Placid atyát kívánsága szerint Pannonhalmán helyezték végső nyugalomra.

Azon szerencsések közé tartozom, aki többször találkozhatott Placid atyával. Tízéves koromban kezdtem ministrálni a budai Ciszterci Szent Imre Plébánián. Ezen a plébánián dolgozott egészen haláláig Placid atya lelkészként. A vasárnap reggel 8 órás szentmisét mondta Placid atya, és én sokszor mellette ministráltam: vittem a gyertyát az evangéliumnál, lapoztam a misekönyvet stb.

Nagyon különleges személyiség volt. Alacsony termete ellenére olyan hangerővel és orgánummal prédikált, hogy mikrofonra sem nagyon volt szükség. Placid atya prédikációjára nem lehetett nem odafigyelni, olyan példabeszédeket mondott, hogy a kora reggeli misére néha alig-alig fértek be a hívek. Emlékszem, hogy egyik mutatóujja rövidebb volt és nem volt rajta köröm, a fogság évei alatt fagyott el. Sokszor a mise után még beszélgetett velünk, kis ministránsokkal a sekrestyében.

Placid atya mindig mosolygott, maga volt a megtestesült béke, öröm és megbocsátás. Ha a csetlő-botló ministránsok hibáztak is a szertartás alatt, soha egy rossz szava nem volt hozzánk a mise után. Már kisgyermekként is nagy élmény volt látni és hallani őt.

Azt gondolom, hogy négy szabálya igencsak aktuális mostani rohanó világunkban is. Magam részéről igyekszem ezeket több-kevesebb sikerrel követni: Ne panaszkodjunk; örüljünk minden apró örömnek az életben; nem vagyunk tökéletesek, de néha meg kell mutatnunk, hogy különbek vagyunk másoknál és mindig kapaszkodjunk valakibe, Istenbe, a Házastársunkba vagy a Családunkba, mert úgy könnyebb elviselni az életet.

Írta és összeállította: Szende Dávid

Forrás: www.bences.hu (A Bencés Rend honlapja), Ézsiás Erzsébet: A hit pajzsa. Olofsson Placid atya élete

Címkék: Életfeladat, Isten, Placid atya