Ma hajnalban az idei tél első havazására ébredhettünk. A régi Diósdon ilyenkor természetes volt, hogy a gyerekek szánkóra ültek, sőt síléccel indultak csúszkálni a havas falusi utcákon. Erről mesél Katica néni az alábbi visszaemlékezésében.
Ki korán kel… Diósd főtere ma hajnalban
Gyermekkoromból többnyire szikrázó havas, hideg telekre emlékszem. Élményeim évről-évre felbukkannak s kikívánkoznak belőlem. Játszótársaim! Falubeliek! Emlékeztek? Micsoda szánkózások voltak!
Első szánkózási emlékem 1945-46 telére datálódik. A falu és a Csapágygyár között volt egy kis akácerdővel borított domb, a Hexenberg (Boszorkányhegy). A kis erdőt akácosnak neveztük. Ide vitt unokabátyám, Albitz Mátyás szánkózni. Kicsiny vasszánkója volt. Ketten alig fértünk el rajta, s nem is sokáig ültünk ott. Gyors iramban repült velünk a „jármű”. A hófödte dombon nem látszottak a kivágott akácfák tuskói. Repült a szánkó, s repültünk mi is – bele a hóba.
Fotók: Diósd Családtörténeti Archívuma
Később megkaptam ezt a szánkót, s mivel iskolás lettem, most már barátnőimmel, osztálytársaimmal töltöttem a délutánokat. Óriási, hosszú szánkóutakat tettünk meg. A mai Eötvös utca felső végétől indulva sikeres vezetés esetén egészen a Flórián-szoborig siklott a szánkó. Édesanyám meg is jegyezte: „Buta gyerekek! Fél óráig vonszoljátok fel a szánkót, hogy öt perc alatt lent legyetek.”
A falu legnépesebb pályája még az én időmben is a Szabadság úttól az Apponyi utcáig tartó szintén hosszú szánkópálya volt. (Ma ezen részt egy kerítés kettéválasztja.) Ezt a dombról lefutó útvonalat már szüleink is kiszemelték. Édesanyám mesélte, hogy az 1900-as évek elején a Középső (Apponyi) utca hídjánál halálos baleset is történt. Gyerekek siklottak le szánkóval, ugyanakkor lovas szán vágtatott keresztbe. A kanyar miatt nem láthatták egymást. A gyerekek a szán alá kerültek, s az egyik meghalt.
Az én időmben (háború után) lovas szán már nem, autó még nem járt arra. Biztonságosan lehetett szánkózni. Ide járt a falu apraja-nagyja. Délután a gyerekeké, este (gyér lámpafény mellett) a nagyobbaké volt a pálya. A „nagy pálya” telítettsége esetén osztálytársaimmal áthúzódtunk a dimbes-dombos, kanyargós Naphegy utcába. Ott volt a „kis pálya”.
Natta Antal és Natta János síelni indulnak Diósdon
Egyik büszke élményem a Gárdonyi utcában történt. Nagylányok, nagyfiúk (majdnem felnőttek) szánkóztak éppen. Egyik pár maga közé ültetett engem. Ez olyan nagy megtiszteltetés volt, hogy amikor beleborultunk az árokba, akkor sem a hideg havat, vizes harisnyát éreztem, hanem a dagadó büszkeséget.
Néha az örömbe üröm is vegyült. Az egyik Eötvös utcai pincedombot felöntöttük vízzel, hogy jó síkos legyen a szánkó alatt. A felnőttek mérgesen kiabáltak: „Büdös kölykök! A szánkózástól síkos az egész falu. Nem tudunk közlekedni.” Megszeppentünk, de tovább ródliztunk.
Szánkózás a Bem utcában
Sötétedéskor hótól átázott cipővel, harisnyával tértünk haza. Abban az időben a lányok nem viseltek hosszúnadrágot. „Patentharisnyát” hordtunk. Vizes cipőmet, harisnyámat édesanyám betette a sparhelt sütőjébe száradni. Engem a tűzhely elé ültetett. A szinte érzéstelenségig átfázott lábamat a kinyitott sütőajtón dörzsölgette, melengette. Közben önkéntelenül saját gyermekkoráról mesélgetett. Neki az épp oly szép volt – mint visszagondolva – nekem az enyém, vagy a kedves olvasónak a sajátja. Szép volt, mert a gyermekkort mindig megszépíti az idő távlata.
Görögné Horváth Katalin
(Katica néni Az én Diósdom c. könyvéből)
Fotók: Diósdfa/Natta János
Címkék: Diósd, Diósd egykor, Katica néni
