Ne hagyjuk elaludni a tüzeinket, s elkopni, elmúlni közösségi szokásainkat – tanácsolja Bertha Bulcsú alábbi írásában. És Diósdon nem is hagyják – ezt számos hagyományőrző rendezvény, legközelebb a diósdi sváb disznótor (február 2-án) is bizonyítja.
Amióta az embernek sikerült tüzet gyújtani, mindig égett az a tűz. Hosszú ideig az életben maradásnak első feltétele volt, hogy a tűznek soha nem szabadott kialudnia. Közösségek is a tűz mellett keletkeztek és váltak érzelmileg eggyé. Még nem is olyan régen, ha az emberekre ráesteledett, tüzet raktak. Valamikor azt mondtuk: a „családi tűzhely”, s ez a két szó nem csak tüzet, melegedést, főtt ételt jelentett, hanem otthont és közösségben élést is. Harminc- negyven éve még tűz mellett üldögélve meséltek, beszélgettek, álmodoztak az emberek. A régi kukoricamorzsolások emléke egybemosódik a tűz pattogásával, a mesemondó tájszólásos hangjával és a macska dorombolásával.
Mostanában nem érünk rá tüzet rakni, kukoricát morzsolni és mesélni sem. Rohanunk valahová. Gép morzsol, mert így gazdaságosabb, s az embernek több lesz a szabadideje. De mit kezdünk ezzel a szabadidővel? Olajkályhával fűtünk, olajradiátorral, gőzzel, gázzal, kazánnal, mert nem érünk rá akkurátusan gyújtóst hasogatni, beigazítani a papír vagy száraz, leveles venyicske fölé a tűztérbe, s kivárni míg lángra kap és a kályhánk áttüzesedik. Veszünk helyette drága pénzért olajat, ideszállítjuk a fél világon át, aztán elégetjük. A kukoricacsutkát, fakérget, venyicskét, a metszésből maradó faágakat pedig kidobjuk a kert végébe rohadni, vagy máglyába rakjuk, s egyben elégetjük az egészet az udvaron. Ilyen a mi ökonomikus gazdasági rendünk kicsiben.
Jó dolog tüzet rakni és a tűz mellett ülni, de nem rakunk tüzet. Hamvadó tüzeink mellett legalább a tűz mellett kialakult évszázados szokásainkat kellene átmenteni életünk új körülményei közé. Át kell mentenünk a közös álmodozás, gondolkodás, ámulás és reménykedés szokását, s legfőképpen a közös cselekvését. A régi kukoricamorzsolások idején senki nem várt konkrét munkabért, egy kosár lemorzsolt tengeriért tíz fillért. Azért ült a tűz mellé, és morzsolgatta a rokonság vagy a szomszédság kukoricáját, mert jól érezte magát embertársai között. Munkája bizonytalan időben azonnal megtérült, amikor neki segítettek kukoricát morzsolni vagy szekeret rakni. De mindenképpen megtérült lélekben, mert mesét, legendát, régi történeteket hallgatott, és megnyugtatta az együttlét, a közösen végzett munka harmóniája.
Tüzet kellene rakni, és köréje ülni, krumplit és szalonnát sütni a parázsban, beszélgetni, jóízűen nevetni. Van még a régi kemencékben, csikótűzhelyekben a hamu között zsarátnok, csak néhány venyicske kell rá és újra lobog a tüzünk. Ne hagyjuk elaludni a tüzeinket, s elkopni, elmúlni közösségi szokásainkat. Ha elhamvad tüzünk, s nem lesz már semmi, amit körülüljünk, mit gondol rólunk a macska?
Bertha Bulcsu (1935–1997)
(Diósdi Krónika, 2009. február)
Fotók: midio.hu, Pinterest
