Sorozatunkban a Diósdi Krónika 10 évvel korábbi számaiból idézünk egy-egy írást. Az alábbi szerzője Görögné Horváth Katalin, Diósd történetének elkötelezett kutatója.
Minden évben november első két napja (Mindenszentek és halottak napja) a csendes emlékezés jegyében telik. Sokasodnak a hozzátartozók a temetőkben. A téli fagy beállta előtt még egyszer utoljára élő virág kerül a sírokra.
Emlékeimben felsejlik hófehér krizantémos temetőnk. Mára már megváltozott a „módi”. A fehér helyett több a színes virág, s a fehér gyertyákat is egyre inkább színes mécsesek váltják fel. Gyermekkoromban még hozzátartozott a temető az életünkhöz. Úgy neveltek bennünket, hogy tiszteljük azokat is, akik már nem lehetnek közöttünk. Tavasztól őszig virágot vittünk, ültettünk, locsoltunk, gondoztuk a sírokat. Mindenszentek ünnepén csak templomi csendes mise volt, hiszen ötven éven át munkanapként funkcionált (2001 óta megint munkaszüneti nap).
Mi, gyerekek, tanítás után kimentünk a temetőbe, hozzátartozóink sírjánál és a nagykeresztnél gémberedett ujjakkal gyertyákat égettünk. (A temetői nagykereszt abban az időben lejjebb, a temető közepe táján állott. Később helyezték át jelenlegi helyére.)
Voltak szép napos, kellemes ünnepeink, de zömében a kegyetlen fagy pusztítást végzett a virágok között. Ilyenkor a temető lehangoló képet nyújtott. Az egy-két napja kiültetett hófehér krizantémok megbarnulva, élettelenül lógatták gömbfejüket, s egyetlen éjszakán át semmivé váltak. Akárhogy is volt, nekem felejthetetlen hangulatot adott a közelgő esti szürkületben világító sok-sok gyertya és mécses lángja.
Görögné Horváth Katalin
(Diósdi Krónika, 2008. október)
Borítókép: A diósdi templom 1960-ban (www.diosdfa.hu)
Címkék: Diósd, Elmúlás
