Natta János 1946. október 15-én, Diósdon látta meg a napvilágot, és élete végéig itt is élt. Ez nem pusztán egy földrajzi adat, hanem hűség, kötődés, gyökér. Egy olyan ember élettörténete, aki tudta, honnan jön, és aki soha nem akart máshová tartozni, csak oda, ahol az emberek ismerik egymást, ahol számít a szó, a kézfogás, a segítség.
János élete nem volt mentes a nehézségektől. Már induláskor küzdelmek várták: fiatalon élte meg bátyja disszidálását, majd kamaszkorában édesapja, majd később édesanyja elvesztését. Ezek a sorsfordító pillanatok mély nyomot hagytak benne.
A veszteségek azonban nem megtörték, hanem megerősítették benne azt a belső tartást, amely egész életét jellemezte.
Sohasem panaszkodott. Jókedélyű, őszinte emberként élt. Amit mondott, az úgy volt. Amit vállalt, azt becsülettel végig is vitte.
A család volt számára a legnagyobb érték.
Testvéreihez mély szeretet kötötte, akkor is, amikor az élet és a történelem elszakította őket egymástól. A távolság nem jelentett érzelmi eltávolodást. Tartotta a kapcsolatot, figyelt, jelen volt, ahogyan tudott. A testvéri kötelék egész életén át elkísérte.
Feleségével, Annával, akit szeretetteljesen Csurinak hívott, egy ritka, szép, erős szövetséget alkottak. Kapcsolatuk nemcsak házasság volt, hanem valódi társulás. Mindent együtt csináltak, egymás mellett álltak jóban és nehézségben egyaránt. János mindenben támogatta feleségét, és ez a szeretet, ez az összetartozás mindenkinek példát mutatott, aki látta őket együtt.
Lányával, Orsolyával, aki külföldön él, mély, szeretetteljes kapcsolat kötötte össze. Sok mindent tanított neki, inspirálta; nemcsak szavakkal, hanem életpéldával is. A tudás, a kíváncsiság, a kitartás, a minőség iránti igény mind olyan értékek, amelyeket továbbadott gyermekének.
Unokája, Damian pedig a szíve közepe volt. Rajongásig szerette. Érte mindent megtett volna; és meg is tett. Damian sohasem felejti el nagypapáját és örökre a szívében őrzi az együtt töltött időt, a közös élményeket, a kirándulásokat, a nevetéssel teli, vidám napokat.
János emberi kapcsolataiban mindig a hűség és a figyelem volt a vezérfonal. Sok barátja volt, akik közül már sokan eltávoztak az élők sorából.
Gyerekkori barátságok, évtizedeken átívelő kapcsolatok. János olyan barát volt, akire bármikor lehetett számítani. Aki hajnalban is képes volt sütni egy tepsi süteményt, ha a másiknak épp arra volt szüksége. Aki mindig készen állt, és önzetlenül segített.
A diósdi közösségben betöltött szerepe mérvadó volt. Nem kereste a középpontot, mégis mindenhol ott volt. Önzetlenül segített bárhol, bármilyen rendezvényen.
Az az ember volt, aki mindent megszerelt, aki ott volt a bálokon, a házibulikban, aki vitte a magnóját, biztosította a hangosítást, a zenét, hangulatot teremtett, hogy mindenki jól érezze magát. Aki dolgozott, szervezett, segített; sokszor észrevétlenül.
Munkáját szerette és komolyan vette. Műszerészként végezte feladatait. Igazi ezermester volt. Bármihez is fogott, a végeredmény mindig precíz, tökéletes munka volt.
Szenvedélyesen érdekelte minden, amibe belefogott. Ha egy témát fontosnak érzett, akkor annak a végére járt. Maketteket épített, fényképezett, családtörténetet kutatott, számítógépen rendezte az emlékeket.
És voltak álmai is; mint a Mini Austin, amelyet darabokra szedett, majd kitartással, türelemmel újra felépített. Ez volt ő: aprólékos, kitartó, szenvedélyes.
Szerette az életet. Szerette az ízeket, az illatokat, a kertet, a közös étkezéseket, a nevetést. Hatalmasakat tudott nevetni. Szerette az állatokat, a gyerekeket, a csendes pillanatokat és a közös ünnepeket. Mindig hasznossá tette magát. Ha éppen nem dolgozott, akkor olvasott, keresztrejtvényt fejtett, gondolkodott, tervezett.
Az élete végéig érdeklődő ember maradt.
Akkor is, amikor 15 évvel ezelőtt diagnosztizálták betegségét. Elfogadta sorsát, de sohasem adta fel.
Szerettei mindvégig mellette voltak, felesége és lánya szeretettel, türelemmel, odaadással gondozta őt.
Végül, ezzel a szeretettel a szívében, január 7-én, békében, csendben eltávozott, de mosolya, hangja, életszeretete mindenkiben itt marad, aki ismerte.
Ahogy a mondás tartja: „Nem az évek száma számít, hanem a bennük megélt pillanatok”. És János életében sok ilyen pillanat volt; értékes, tartalmas, szeretetteljes pillanatok.
Most, amikor búcsúzunk, vigyük magunkkal mindazt, amit tőle kaptunk: a család fontosságát, a gondoskodás erejét, a hűséges helytállás példáját. Emléke tovább él a közös történetekben, az otthon ízeiben, és minden szeretettel teli gesztusban, amelyet tőle tanultunk.
Az itt maradók most szorosabban fogják meg egymás kezét.
***
Szöveg: Részlet Natta Orsolya Édesapja temetésén elhangzott búcsúbeszédéből
Borítókép: Natta János búcsúztatása a Diósdi temetőben, 2026. január 23-án
Natta János (1946–2026)
A MiDió szerkesztősége ezúton is őszinte részvétét fejezi ki Natta János családjának, szeretteinek.
midio.hu
Címkék: Búcsú, Gyász, Natta János
