Diósdi Anyukának lenni akármennyire is fellengzősnek hangzik, egyet jelent egy elitklub-tagsággal. Ezt biztosan az érdi és a törökbálinti mamik kikérnék maguknak, de mivel diósdi anyuka vagyok, megengedhetem magamnak a túlzásokat, mert hazabeszélek.
Nem szeretem az általánosításokat, de a Diósdi Anyuka még űzött vadként, 1-2-3-4 gyerek mindennapjait menedzselve, akár babakocsival, akár autóban, oviban és a kis sulinál is lenyűgöző jelenség. David Attenborough külön sorozatot szentelhetne ennek a természeti csodának, minden altípust bemutatva a „hegyi mamitól” a „biotündéreken” át a „menedzser mamikig”. Munkabírása és multi-tasking képessége egyedülálló, egyszerre képes orrot törölni, telefonálni, és míg a háttértárban a bevásárlólistát futtatja, az otthon felejtett judoruha rendeltetési helyére juttatását is megoldja munkaidő vagy ringató foglalkozás előtt. Mindemellett még egy kedves mosolyt is odavillant az óvó néninek, tanító néninek, ismerős anyukának, és úgy csinál, mintha ez könnyű lenne. És hát mivel ez egy elit klub, melynek tagságára méltónak kell lenni, nem panaszkodik, csak szűk körben mesél a személyes tragédiájáról.
Akkor is mosolyog, amikor a menedzserszűrés eredménye után már érzi, hogy valószínűleg nagy a baj, és először megy az oviba a gyerekért. Akkor is, amikor már tudja, hogy a diagnózis a legrosszabb, a rettegett hárombetűs, de a gyereknek előadása van a templomban. Akkor is, legalábbis kiteszi a mosolygós emojit, amikor tudja, hogy nem lesz ott a fia szülinapi buliján, mert még 2 cső lóg ki a mellkasából, de nem teheti meg, hogy lemondja a várva várt partit. Akkor is, mikor az első kemoterápia után pár nappal meg kell nézni az iskolai fellépést a Tavaszköszöntőn, és megkérdezik, hogy van. Akkor is, mikor az ovis ballagáson megdicsérik a haját, pedig már nem a sajátja. Akkor is, amikor az első nap viszi iskolába a gyerekeket, pedig épp egy vizsgálati eredménytől retteg.
Azért mosolyog, mert tudja: ha erősnek látszik, az már fél győzelem. Mert harcol és elhiszi, hogy nyerni fog, mert nem lehet másként, mert szükség van rá. Mert azzal, hogy időben észrevették a mellrákot, sokkal jobb esélyekkel indult.
Vannak dolgok, melyek olyan szörnyűek, hogy azzal nyugtatjuk magunkat, hogy csak mással történetnek meg. Velem megtörtént, és a pozitív végkimenetel annak is köszönhető, hogy nem vártam az állami behívóra, bőven a kötelező idő előtt elmentem mammográfiára és mellultrahangra.
Évente 8000 nőt diagnosztizálnak ezzel a betegséggel, és egyre fiatalabb korosztályban is tömegesen fordul elő, sajnos találkoztam velük az onkológián. Ha korán felfedezik, hatalmas harcok árán, de fel lehet belőle állni. Én tudom, hogy a Jóistennek az anyukákra külön gondja van, és vigyáz rájuk, de érdemes megtenni azt, ami tőlünk telik.
A Diósdi Anyukákat nem csak a lakcímkártya, hanem a közösség is összeköti, és minden tagja felbecsülhetetlen eszmei értéket képvisel. Kérlek, vegyétek komolyan a szűrővizsgálatokat, szánjatok rá az értékes időtökből egy órát évente, és 30 éves kor felett legalább egy mellultrahangra menjetek el. Mert a Diósdi Anyukák szerintem okosak is, nem csak a gyerekeikre, hanem magukra is vigyáznak. És mosolyognak…
Egy Diósdi Anyuka
midio.hu
Fotó: Pixabay
Képünk illusztráció.
Címkék: megelőzés, mellrák
