Nem sejtette előre, hogy pont azon a fülledt nyári napon mosolyog majd rá a nagy lehetőség, pedig egyszer csak minden jel arra utalt, hogy DE. Ráadásul meló közben.

Na ugye, hogy nem kell kényszeredetten keresni a lehetőséget, szórakozóhelyeket járva a szabadnapokon, házi melírral feltuningolva, magas sarkúban, rutintalan ragtapaszos lábakkal. Mindig is sejtette ő, hogy nem kell. Tessék, jön az a lehetőség magától is, gondolta, miközben széles fogsorvillantással próbálta elkápráztatni az előtte álló, tokkal-vonóval is legfeljebb 25 éves srácot, akinek a szalagra felpakolt termékeit blokkolta be épp.

A fiatal bonviván szemmel láthatóan élvezte, hogy udvarol neki a harmincas évei elején járó kasszás hölgy; nem volt ez nagy újdonság számára, látszott rajta, hogy korosztályos rutinja van ebben, és hogy eddigi negyedszázada során alapvetően a fényhez szokott. Kíváncsi várakozással szemlélte, mit hoz ki magából a hölgy. És ő várakozáson felül beleadott apait-anyait, ami a csövön (vagyis a kasszaszalagon) kifért.

– Cicáááád is vaaan? – kérdezte a lehető legcsilingelőbb hangon, amit csak képes volt kihozni magából, miközben a kutyaeledeles dobozok után a macskaeledeleseket kezdte beblokkolni.

– Van, igen, gyönyörű fekete-fehér, nemrég került hozzám.

Rendkívül jól használta a srác az istenadta drámai érzékét, aminek várható eredménye nem is maradt el. A hölgy a kolibrik szárnyverését megszégyenítő szempilla-rebegtetésénél és kipirult orcáinál (na jó, ezt foghatjuk a kinti hőségre is) csak a kézremegése volt árulkodóbb azt illetően, hogy micsoda tornádó tombol odabenn, a szolibarna dekoltázs mögött.

A szemkontaktus folyamatosságát megőrizve a tízezres és a visszajáró gazdát cserél. A hangulat tetőfokán a maradék szuflából futja még egy vágyakozó pillantásokkal tűzdelt búcsúzásra a hölgy részéről, a srác balra el, az élet pörög tovább, és a következő vásárló péksütikkel telerakott, gondosan bekötött zacskója következik.

Az előző mosoly ül még a szája szegletében, ahogy a strasszos műkörmei segítségével megpróbálja a dupla csomót kibontani a zacskón.

– Legyen szíves, ne bontsa ki, direkt kötöttem be – kérem nyugodt hangon, miközben kedvesen mosolygok.

Az előbbi révület elillanni tűnik, rám néz, és így lehetőségem nyílik arra, hogy az egész életünk három közös perce alatt megláthassam azt az arcát is, milyen amikor nem vadászik, amikor nem cserkészik, amikor nem akar hódítani.

– Maga szerint, akkor honnan tudjam, hogy mi van benne? – feleli dacos sértődöttséggel.

– Egyrészt, átlátszó a nejlonzacskó és tökéletesen jól látszik, hogy mi és hány darab van benne, másrészt nagyon szívesen mondom is, miket raktam bele.

– Hölgyem, képzelje, ez nem így megy itt! Nem blokkolunk zacskón keresztül!

– De én nem szeretném, ha bárki hozzáérne ahhoz, amit vettem. Soha máskor nem volt még ebből probléma. Tényleg nagyon szívesen elmondom, hogy mi van benne, ön pedig látja a zacskón keresztül, hogy valóban az, és annyi darab.

– Akkor miért nem rakta mindegyiket külön zacskóba? – kérdezi immár eléggé felpaprikázódva, a két perccel azelőtti mosolya a régmúlté.

– Külön zacskóba, egyenkén,t mind a nyolc péksütit? Tényleg nagyon szívesen segítek! Van benne három túrós rétes…

– Nem kell! – szakít félbe ellentmondást nem tűrő hangon. Hétszáznegyvenet kérek!

Fizetek, visszaad, majd a kassza tetejét erélyes mozdulattal lecsapva búcsúzóul még azért idegesen utánam kiáltja, mit gondol rólam és a becsomózott zacskóról:

– Látom, meleg van!

És tényleg. Az üzletből kilépve szinte fejbevág a tikkasztó hőség. Valamiért a Mici néni két élete című film képkockái jelennek meg a szemem előtt, ahogy kigördülök a parkolóból. Aztán gyanút fogok, félreállok és megnézem a blokkot, sejtem, hogy valami nem stimmel. És valóban. A nyolc péksütiből mindössze három lett beblokkolva.

Szegény. Peche volt velem. Belerondítottam az álomszituba a bekötött szájú zacskómmal. Lám-lám, a szerelem ha nem is öl, de tényleg nyomorba dönthet…

Béres Edina

Fotó: pixabay.com