Az első világháború idején, a galíciai hadszíntéren történt, hogy karácsony napján eltévedt egy magyar felderítőcsapat. Élelmük, vizük kifogyóban volt, nem találták a táborukhoz visszavezető utat. Parancsnokuk, egy fiatal zászlós elővett a zsebéből egy gyertyát, kettétörte, majd felerősítette egy fenyőfára. Volt velük egy civilben kántorként szolgáló katona is: körbeállva a fát, a két gyertya fényénél karácsonyi dalokat kezdtek énekelni.
Felfedezte őket egy orosz osztag, de az emelkedett helyzet őket is magával ragadta. Nem támadtak, hanem csatlakoztak a magyarokhoz. Egy bunyevác származású honvéd segítségével beszélgettek, megajándékozták egymást dohánnyal, némi élelemmel, majd a muszkák útba igazították a magyarokat, és mindenki sértetlenül visszatért a saját állásaikba – lehet, hogy másnap újra véres ütközetben mentek egymás ellen.
Abban mindnyájan egyetérthetünk, függetlenül attól, hogy vallásosak vagyunk-e vagy nem, hiszünk-e Istenben vagy nem, hogy most, itt szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hisz nem vagyunk kitéve közvetlen életveszélynek. Másfajta veszélyeknek azonban sajnos igen. Évek óta úgy érzem, mintha a karácsony egy picit erőltetett lenne. Azért mondom, hogy erőltetett, mert nem arról szól, amiről kellene szólnia. Rohanunk, tülekedünk, felkapunk egy ajándékot – sokszor szív nélkül –, mert valamit azért mégiscsak venni kéne. „Elvárja” tőlünk a világ. Ez a szokás. A karácsony ma már arról szól többnyire, hogy ajándékokat veszünk.
Pedig lehetne ez másként. Az igazi karácsony tele van melegséggel. Nem tárgyak, figyelmet és szeretetet helyettesítő eszközök átnyújtásáról szól, hanem együttlétről, békéről és odafigyelésről. Arról, hogy az élet megtapasztalása csodálatos, hogy vagyunk egymásnak és meg tudjuk osztani életünk csodás pillanatait. Az igazi karácsony meghitt, áldott és békés. Nem a bevásárlóközpontokban folyik, az igazi karácsony a szívekben van.
Minden ünnep, jelen esetben a karácsony, megállít minket. Nem azért, hogy semmittevéssel töltsünk órákat és napokat, hanem azért, hogy legyen időnk az elcsendesedésre, elmélkedésre, esetleg számadásra.
Advent ideje a keresztények számára a világ zajából a megváltásba való csendes vágyakozás ideje. A csend, a magunkba nézés ideje, ami számunkra a lélek békéjét adhatja úgy, ahogy azt a csillogással teli világ nem képes adni. Ilyenkor, összhangban az időjárással, a hosszú éjszakákkal és rövid nappalokkal, hagyjuk, hogy lelkünk megnyugodjon azért, hogy Jézus benne szívesen üdvözölve érezhesse magát, nem pedig idegen gondolatoktól háttérbe szorítva.
Jogosan hangzik el a kérdés: miért is akarja az Egyház, hogy mi olyan sóvárogva várjuk Jézust, mint annak idején a próféták. Miért fohászkodunk: Jöjj el Jézus! Négy vasárnapon keresztül miért ostromoljuk az eget? És egyáltalán, miért jöjjön el, amikor itt, velünk van? Miért kell ez a várakozás?
A várakozás egy különös állapot. Lehet örvendetes, de lehet fájdalmas. Ha, akit vagy amit várunk, kedves nekünk, akkor a várakozás boldogító állapot. Örülünk, boldogok vagyunk, ha megérkezik az, akit/amit szeretünk. Igaz, még nincs itt, de tudjuk, reméljük, hogy eljön. Az adventi várakozás, Jézusra várva, ezt a sajátos érzést akarja felkelteni bennünk.
A másik ok, ami miatt az egyház bennünket a várakozási állapotra késztet, az, hogy a megszokott, állóvízhez hasonlítható, sablonossá váló lelkiállapotból kiemeljen bennünket. A megszokottságból – ami valójában nem rossz, hiszen élünk benne, életünk velejárója – akar az egyház kimozdítani bennünket. Meg akarja mozgatni a lelkünket, hogy az advent időszaka új gondolatok eredője legyen.
Éppen ezért, a lázas ajándékvásárlás közben ne feledkezzünk meg egy fontos dologról: a legtökéletesebb ajándék a szeretet. A szeretet, amelyre mindenki vágyik minden ajándékon túl, mindennél ezerszer értékesebb. A szeretet, amelyet nekem is éreznem s mutatnom kell családtagjaim, bajtársaim és mások felé, nem bóvli, nem értéktelen csecsebecse, nem hitvány szemét vagy ócska műanyag. A szeretet nem helyettesíthető semmi mással, még értékesnek mondott, drága ajándékkal sem.
Félünk-e kimutatni szeretetünket? Istennek volt ehhez bátorsága. Rendkívüli cselekedet volt részéről, hogy nem adott fiának, Jézusnak 1000 négyzetméter földet és kacsalábon forgó palotát. Isten fiának volt bátorsága ahhoz, hogy üres kézzel, szegényes körülmények közé szülessen meg emberi világunkban. Volt bátorsága ahhoz, hogy 33 év múlva odategye üres kezét a keresztre, hogy odaszegezzék. Volt bátorsága ahhoz, hogy születésétől a haláláig minden pillanatban megmutassa szeretetét irántunk.
Ezekkel a gondolatokkal és Wass Albert egyik üzenetével kívánok valamennyiüknek áldott karácsonyt és erőben, egészségben, lelkiekben gazdag új esztendőt!
„Minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi, emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen, ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennük lévő rosszat.”
Horváth Kornél rk. tábori lelkész
Részlet a szerzőnek a Honvéd Altiszti Folyóirat 2017/6. számában megjelent írásából.
A képek illusztrációk
Címkék: Karácsony
