Édesanyám tősgyökeres diósdi családból származott. Életének nyolcvannyolc éve alatt híven szerette faluját, s ezt a szeretetet akarva-akaratlanul belém is átörökítette.

A hosszú, sötét téli esték, az ünnepnapok, de a mindennapi történések is alkalmat adtak a múlt felidézésére, a szülőktől, nagyszülőktől hallott események továbbadására.

Idős édesanyámat egy verőfényes októberi délutánon elkísértem a 7-es út – Hunyadi út kereszteződéséhez. Az emelkedőn megállva, szó nélkül, hosszan nézett a rádióadó felé, majd körbefordulva, szemével percekig szinte ölelte a tájat, faluját. Hazafelé sétálva csendesen megszólalt: „Úgy szeretném átadni az utókornak a faluról azt a sok tudást, ami hosszú életem során felhalmozódott bennem.” Egy hónap múlva nem volt többé. Ekkor értettem meg messzeségbe révedő tekintetét. Ekkor sejtettem meg, mi játszódhatott le a lelkében. Nem volt beteg, mégis, talán megérezte rövid hátralévő idejét, s így búcsúzott falujától.

Elvesztése után agyamban állandóan ott doboltak szavai: „Úgy szeretném átadni…”

Valami belső kényszer hajtott, hogy az akkor már megjelenő helyi újságban egyszer-egyszer leírjak édesanyámtól hallott, vagy saját magam által átélt történeteket. Miután kedvező visszajelzéseket kaptam, állandó munkatársa lettem a lapnak. Mintegy szülőpótlás gyanánt felkerestem az idősebb diósdiakat. Velük beszélgetve újabb és újabb történeteket hallottam. Láttam, éreztem, mennyire igénylik az idős emberek a velük ilyen formában való törődést. Közben nyugdíjas lettem, több időm lévén rendszeressé váltak ezek a látogatások. (S milyen jó, hogy akkor megtettem – ma már egyre többen a temetőben alusszák örök álmukat.) Mivel érdekelt, egyre jobban belemerültem a múlt kutatásába. A régi Diósddal foglalkozó írásaim hónapról-hónapra megjelentek a helyi újságban. Felmerült a gondolat: össze kellene gyűjteni egy kötetbe. Sőt, meg kellene írni Diósd történetének folytatását. Így született meg e munka.

Könyvemben igyekeztem, dátumok és számadatok feltüntetésével, minél pontosabb képet nyújtani községünk életéről. A szubjektivitást azonban nem tudtam, s talán nem is akartam kikapcsolni.

Görögné Horváth Katalin: Az én Diósdom című könyvének bevezetőjéből

Katica néni írásai Egykor rovatunkban olvashatók.