Az áruházakban és a virágüzletekben már előtérbe kerültek a mécsesek, gyertyák, közeledik a Mindenszentek és a Halottak napja. Még ha szűkebb családunkat nem is érte veszteség a közelmúltban, óhatatlanul szembesülünk az elmúlás kérdésével – amely bizonyos értelemben még mai is tabutémának számít. Béres Edina írásában a felmerülő kérdésekre igyekszik választ adni.

Meddig tart a veszteség okozta gyászfolyamat? Miért olyan kibírhatatlanul nehéz a gyász? Mit tehetek azért, hogy kibírjam? Válasz nélkül ránk zuhanó kérdések sorozata nehezíti a mindennapokat a gyászmunka során, ha nem lenne elég az az irdatlan fájdalom már önmagában is, amit a gyász magával hoz.

Az egyik legelső és egyben legmeghatározóbb tapasztalat, amivel találkozik a veszteséget elszenvedett személy, az az, hogy mennyire mélységesen magányos műfaj a gyász.

Akkor is, ha a halál bekövetkezésére már régóta lehetett számítani, és akkor is, ha drámai hirtelenséggel zajlott. Akárki is vesz körül minket, akárhogy érintett többé-kevésbé a többi családtagunk is, a mi szívünkkel csak mi érzünk, a bennünk zajló folyamat egyedül csak a miénk.

Persze, jólesik a sorstársak közössége és közelsége, akikkel legalább részben osztozni lehet a fájdalomban, hiszen a különböző gyászfolyamatoknak sok egymáshoz hasonló, illetve egymáshoz hasonlóan zajló része van. Jólesik az együttérzés, de valójában a fájdalom legmélye csak a miénk, egyedül és kizárólag.  Nincs rá univerzális gyógyír, ami mindenkinek használ. A saját sebünk gyógyító balzsamát nekünk magunknak kell kikeverni fáradságos, gyötrelmes munka árán a saját receptúránk alapján, amiről még azt sem tudtuk korábban, hogy nekünk van olyanunk.

Az ember az ő alapvető genetikai programja szerint a túlélésre van berendezkedve. A veszteség tehát soha nem tud „jókor” jönni. A jól bejáratott és – akárhogy is, de – működő világunkban, a megszokott mindennapjaink rendjében egyszer csak megtörténik az, amiről mindezidáig jótékonyan azt gondoltuk, csak másokkal történhet meg, velünk nem. Egycsapásra ott találjuk magunkat a semmi közepén. Egy  sötét és mély gödör alján, ahol ráadásul a pokol válogatott kínjait kell kiállni az eleven seb lüktetése által. Az idő, ami eddig telt, és ahogyan eddig telt megáll, a kép kimerevedik. Az, ami volt, nincs tovább. Az időszámításunk abban a minőségben, ahogy eddig létezett, megszűnik. Ez a sokkhatás lélekbénító tulajdonsága.

Az, hogy ez a sokkoló mozdulatlan merevség mennyi ideig tart, pontosan ugyanannyira egyéni, ahogy a gyász egésze.

Függ attól, hogy lehetett-e előzetesen számítani arra, hogy ez meg fog történni. Függ attól is, hogy milyen körülmények között történt, és attól is, hogy milyen szerepet töltött be az illető az életünkben, akit elvesztettünk, mennyire állt közel hozzánk. A veszteség alatt nem csak a fizikai haláleset értendő. A gyászfolyamat nagyon hasonlóan zajlik akkor is, ha a veszteség nem haláleset kapcsán következik be.

Rendkívüli módon megnehezíti a helyzetet, hogy hirtelenjében elvész a közös hang, a közös nevező életünk legtöbb szereplőjével is. Olyan mintha egy láthatatlan fal állna közénk és a többiek közé. Sem láttatni, sem elmesélni nem tudjuk azt, ami bennünk zajlik.

A többi ember távolságtartással reagál ilyen esetben, ez az egyik lehetőség. A másik, hogy feltétlenül segíteni szeretne valahogy/bárhogy, emberbaráti szeretet által vezérelve.  Gyakori, hogy „tuti” tanácsokkal látja el az illetőt merő jó szándékból, ami sajnos eleve újabb kudarcélményt determinál a legtöbb esetben, hiszen  mások receptje legtöbbször nem használható az adott illető veszteségével kapcsolatosan. Automatikus a következtetés a veszteséget elszenvedett személy számára, hogy ezek szerint ő valamit nagyon rosszul csinál, mert nem hogy nem használ a tanács, de egyre mélyebbre húzza be magával az állapot, amibe került és ez paradox módon még nagyobb távolító erő. Plusz nehezítés a szituációban, hogy a legtöbb tanács egymásnak ellentmond.

Béres Edina

(folytatjuk)