Az áruházakban és a virágüzletekben már előtérbe kerültek a mécsesek, gyertyák, közeledik a Mindenszentek és a Halottak napja. Még ha szűkebb családunkat nem is érte veszteség a közelmúltban, óhatatlanul szembesülünk az elmúlás kérdésével – amely bizonyos értelemben még mai is tabutémának számít. Béres Edina írásában a felmerülő kérdésekre igyekszik választ adni.
Fájdalom, sötétség, magány és káosz… Ha közeli szerettünket vesztettük el, szinte törvényszerű, hogy rövid időn belül az átélt parttalan fájdalom hatására az elmét kitölti a gondolat és a meggyőződés, hogy ezt nem lehet kibírni, ebbe én (is) bele fogok halni.
Mindazon túl, hogy szembe kényszerülünk nézni azzal, hogy a szeretett személy az eddigi minőségében megszűnt létezni az életünkben, ami már önmagában is behatárolhatatlan fájdalmat hoz a legtöbb esetben, tudomásul kell venni azt is, hogy vele együtt végérvényesen megszűntünk létezni mi is az eddigi minőségünkben. Soha többé semmi nem lesz ugyanaz.
A szembenézés rendkívüli nehézségét az okozza szinte kivétel nélkül minden esetben, hogy míg a szeretett személy elvesztésére esetleg lehetett számítani (ha például hosszas, súlyos betegség után következett be), arra viszont semmiképp, hogy Vele együtt útjára kell hogy engedjük kénytelen-kelletlen addigi önmagunkat és hogy nem csak Ő, hanem Mi sem fogunk létezni többé abban a formában és minőségben, ahogy eddig. Elemeire esik szét az eddigi életünk és az abban eddig elfoglalt helyünk. Ez a kettő összeadódva már túlmegy minden határon.
Új fejezet kezdődik, ha akarjuk, ha nem. Az eddig megszokott-biztosat hátrahagyva valami teljesen új kezdődik egy egyelőre teljesen idegen, teljesen bizonytalan, teljesen ismeretlen terepen. Az emberek többsége számára kevés félelmetesebb dolog van a változásnál. Sokszor még önszántunkból is rendkívül nehezen változtatunk, hát még ha az életünket alapjaiban érintő és meghatározó változás akaratunk és beleegyezésünk nélkül történik.
Általában rendkívül nehéz ráhagyatkozni egy olyan folyamatra, ami berobban az életünkbe, átveszi a gondolataink-érzéseink meghatározó része feletti irányítást, eluralja a terepet és a saját törvényszerűségei mentén halad előre, minimális tevőleges befolyást hagyva annak a kulcsszereplőnek, akivel tulajdonképpen történik.
A gyász önmagában ugyanis nem igényel tevőleges befolyást. Pontosabban fogalmazva a gyászfolyamatban a gyász maga halad a saját útján. Saját törvényszerűségei, üteme, ritmusa van. Az idő halad előre, ahogy az élet önmagában is, a tevőleges befolyásunk, hozzájárulásunk nélkül.
Béres Edina
(folytatjuk)
Címkék: Elmúlás, Gyász, Halál
