A kamaszkor közmondásosan „nagy gond”, legalábbis a gyermeket nevelők körében. Biztosan mindenkinek vannak hajmeresztő történetei akár a saját kamaszkorából, akár gyermekének viselt dolgairól. Utólag persze minden megszépül, de benne lenni szülőként olykor több mint embert próbáló feladat.
Teljes tanácstalanság – mindkét oldalon
Lássuk csak, mi történik a kamasszal. Egyszer csak arra virrad, hogy tíz centivel magasabb, szőrösödni kezd bizonyos testtájékokon, és még a hangja is idétlenül mutál. Lövése sincs, kicsoda valójában, azt azonban kezdi sejteni, hogy apa-anya mégsem félisten, sőt. Hova menjen, kivel barátkozzon, osszon meg féltve őrzött titkokat (akár online is), kérdezzen kényes dolgokat. Nem könnyű.
A kiskamasz szemtelenül próbálgatja frissen felismert szabadságának határait, a nagykamasz mélabúsan (őt nem érti meg senki!), élettani lustaságtól sújtva vonul el a szobájába. Mi felnőttek pedig vagy falra mászunk a tizenéves viselt dolgaitól, vagy kétségek és aggodalmak közt tipródunk a nagy gyerek hallgatása, házon kívüli élete, haverjai miatt. Kommunikálni nagyon nehéz vele. Ha kérdezünk, vállrándítás a válasz, ha megtiltunk, duzzogással vegyes utálat jut. Ha segíteni szeretnénk, lepattanunk a gyerekről, ha kérünk, minimum grimasz kíséri a munkavégzést. Teljes tanácstalanság jellemzi a helyzetet. Hihetetlen, de mindkét oldalon. Mert bizony a kamasz legalább annyira nem látja az alagút végén a fényt, mint a szülők.
A legrosszabb talán pont az, hogy nem tudjuk, mikor lesz vége. Többnyire pusztán túlélni akarunk, s eszünkbe sem jut, hogy gyermekünk életében minden bizonnyal ezek a legfontosabb, legtartalmasabb és további életét leginkább meghatározó pillanatok.
Ahol gyalulnak, ott hullik a forgács – tartja a „népi mondás”, és ez a kamasz lelki fejlődésére is igaznak tűnik. Természetesen vannak olyan szerencsések, akik észre sem veszik, hogy kamaszkorba lépett a gyerekük. Ugyanolyan kötelességtudóak, fegyelmezettek, kedvesek. Kérdés, hogy ez jó hír-e, vagy esetleg később fogja megbosszulni önmagát. Ismerjük ugyanis azokat a fiatal felnőtteket, akik egy minden szempontból rendezett családból „szabadulva” ész nélkül kezdenek tombolni, bepótolva az elvesztegetett éveket.
Sosem késő a szülőnek felnőni a feladathoz
Marót-Steinbach Annamária iskolapszichológust arról kérdeztem, vajon jó-e, ha minden simán megy, vagy a zajosabb kamaszodás eredményesebb?
– Amikor azt hallom egy szülőtől, hogy az ő kamasz gyerekével soha sincs probléma, a világ legjobb fej gyereke, aki nem lázadt, nem veszekedett, nem feszegette a határokat, mindig megszólal bennem egy vészcsengő – foglalja össze a szakember, miként viszonyul a problémakörhöz. – A tinédzserkor küszöbén egyfajta életfeladata a gyerekeknek, hogy leváljanak a szüleikről, azok hiedelmeiről, sémáiról, tipikus gondolkodásmódjáról. A gyerekek egészen a kamaszkorig magukba fogadják a szülői értékrendet, látásmódot, és a szülők – enyhe túlzással – miniatürizált változataiként nőnek, érnek. Belátható, hogy a velük született temperamentum, személyiségfejlődés és újonnan szerzett identitáselemek a serdülőkorban élesen ellentétbe kerülnek a szülői oldallal, és így már nem is meglepő, hogy a folyamat eredményeként egy belső konfliktus jön létre a kis- és nagykamasz lelkivilágában. Az, hogy ez a konfliktus képes-e kifelé megmutatkozni, már más kérdés.
De vajon miért marad el esetenként a konfliktusos kamaszkor? A szakember tapasztalatai szerint a választ szinte mindig a szülő-gyerek kapcsolatban érdemes keresni. Fontos tényező, hogy a gyerek milyen szülői reakciót feltételez abban a helyzetben, amikor ő ellenáll, „rosszalkodik”, netán lázad a szülői minta ellen. Dühös lesz, mert megszegi az otthoni szabályokat? Netán fel sem tűnik a szülőnek, hiszen a család a teljes szabadság égisze alatt működik? Mindkét esetben meddő talajra hullik a gyermek önállósodási próbálkozása, hiszen míg egyik esetben szégyen és bűntudat, a másik esetben bizonytalanság és kiszámíthatatlanság jut neki.
– A túlzottan kritikus, autoriter szülő szabályainak megsértése szorongáskeltő, ahol a gyerek vagy inadekvát lázadásba kezd (ez eredményezhet akár anorexiát), vagy elfogadja sajátjaként a szülői mintát, amely később, felnőttkorban válik majd teherré – összegzi tapasztalatait a szakember. – A szélsőségesen megengedő szülő, akinek az a vágya (többnyire saját gyermekkori, negatív élmény miatt), hogy a gyereke legjobb barátja legyen, alapvetően kerüli a konfliktusokat, a szülői keretektől is megválik, pedig az pont azért felelős, hogy biztonságérzetet adjon a gyerekeknek. A túlzottan megengedő stílust nehéz elképzelni mint problémát, de egy érdekes kutatás, ahol hippi szülők felnőtt gyerekeit vizsgálták, bizonyította, hogy a belső keretekre, szabályokra igenis szüksége van a gyerekeknek. Az említett kutatásban részt vevő „hippi gyerekek” ugyanis szignifikánsan magasabb arányban vágytak erős szigort és fegyelmet igénylő munkakörbe (pl. jogász, rendőr, bankszektor) dolgozni, mint hagyományosan nevelt társaik.
Akkor most mi a jó hozzáállás? Legyünk a gyerek barátja, barátnője, vagy maradjunk meg szülői státuszban? Netán dőljünk a kardunkba, hiszen már úgyis elrontottunk mindent?
Maróth-Steinbach Annamária pszichológus: A tinédzserkor küszöbén egyfajta életfeladata a gyerekeknek, hogy leváljanak a szüleikről
Marót-Steinbach Annamária azt tanácsolja: amikor azt vesszük észre, hogy kamaszunk maga a megtestesült jó gyerek, érdemes feltennünk magunknak néhány kérdést: Vajon mennyire akar nekünk megfelelni? Tudat alatt lehet-e arról szó, hogy a saját meg nem élt vágyainkat akarja beteljesíteni? Elhiszi-e a gyerekünk, hogy a kapcsolatunk elbírja a nehézségeket? Mi elhisszük-e ugyanezt, és merünk-e szigorúbbak vagy épp megengedőbbek lenni? Történt-e esetleg a családban a közelmúltban olyan nehéz esemény, ami miatt minket szeretne kímélni?
A pszichológus úgy véli, nem kell a szülőknek azonnal bűntudatosan magukba fordulniuk.
– Fontos megjegyezni, hogy mi is voltunk egyszer gyerekek, és éppen ezért ugyanúgy hozhattunk magunkkal olyan mintákat, amiket igencsak nehéz megkerülni. Felnőhettünk túlkorlátozó szülő mellett, félhettünk önmagunk megélésétől, megkérdőjelezhettük az értékességünket, ami lássuk be, nehezített terepre teszi a későbbi szülőséget. Sokszor hangzik el, hogy a kisgyerekkorban megalapozott bizalmi kapcsolat az alapja a kamasz egészséges lázadásának. Ezeket a mondatokat mindig gyomorgörccsel hallgatom, hiszen mintegy determinisztikus folyamatra utalnak, ahol csak hibázni lehet. Lényegesnek tartom kihangsúlyozni, hogy szülői oldalról sohasem késő felnőni a feladathoz. Ha egyedül ez nehéz, érdemes nevelési tanácsadáson, pszichológiai beszélgetésen részt venni, ahol egyfajta helyzetelemző megértéssel láthatunk rá magunkra, a családunkra, és megtanulhatunk a lehető legjobban reagálni a gyerekünkre.
Ha egy mondatban adhatnék csak tanácsot a kamaszok szüleinek, akkor azt mondanám, hogy egy kamaszodó gyerek szülőjének két fontos feladata van, amit ha biztosít, nagy gond nem lesz: biztosítani az otthon bázisát, a hazaérkezés lehetőségét, és támogatni az önállóságot, hogy felfedezhesse a külső és saját, belső világát is.
Akinek sikerült jól túlélni
Tóth Ági, diósdi tanítónő két gyermeket nevelt fel (persze a számtalan kis tanítványa mellett), így vannak gyakorlati tapasztalatai, saját bevált, megszívlelendő módszerei a kamaszkor buktatóinak kivédésére.
– Az én gyerekeim nem lázadtak sosem a szó klasszikus értelmében, nem ittak, nem jártak buliról bulira. Igaz azonban, hogy én nagyon tudatosan próbáltam olyan élethelyzeteket teremteni a férjemmel együtt, hogy ne kelljen lázadniuk. Sosem voltunk tekintélyelvűek, a kompromisszum állt a nevelés középpontjában. Természetesen az úgy megkötött kompromisszum, hogy még mindkét félnek elfogadható legyen, a legkevesebb feladással járjon. Ez egyébként egy hosszú folyamat, és a részemről igen tudatos átgondolást igényelt. Nagyon szerettek például a gyerekeink velünk nyaralni, mert odafigyeltem, hogy mindig rájuk legyen kitalálva a program. Nem hurcibáltam őket városnézésre, ha tudtam, hogy az nekik még nem érdekes. Viszont egész kicsi koruktól „bandával” jártunk nyaralni, ahol a többi gyerekkel játszhattak, nem nekünk szülőknek kellett szórakoztatni őket. Nézetem szerint az nem nyaralás tulajdonképpen egyik félnek sem.
Tóth Ági: Sosem voltunk tekintélyelvűek, a kompromisszum állt a nevelés középpontjában
Aztán igyekeztem a tipikus konfliktusos helyzeteket kivédeni, kihúzni a méregfogát egy-egy potenciális vitának.
Éppen ezért a gyerekeim kiskamasz koruktól fogva bizony – sokan meglepődnek ezen – magukra mosnak. Hamar megtanulták, hogy ha nem mosnak, nincs mit felvenni, és senkinek nem tehetnek szemrehányást ezért.
Továbbá azt is bevezettem, hogy a havonta érkező családi pótlék összegét megkapták minden hónapban „ruhapénznek”. Ezt az összeget önállóan levásárolhatták, de csak ruhára, és nem vihették át az összeget a következő hónapra. Az eredmény: mindenki nagyon elégedett volt, hiszen saját ízlése szerint vásárolhatott, plusz nekem sem kellett kísérgetni őket és vitatkozni velük a boltban, ráadásul megtanultak a pénzzel bánni, értékén kezelni. Vagy egy másik példa: tanévkezdés előtt mindkettő kapott 10 ezer forintot, hogy vásárolja meg a tanszereit, füzetet, tollat, körzőt stb. Hamar rájöttek, hogy nem feltétlenül a legdrágább füzetet kell megvenni, megteszi az olcsóbb is, így jut más vágyott dologra is. Meg kell mondjam, ma is látom ezeknek a praktikáknak az előnyeit. Önállóságot, igényességet, takarékosságot tanultak, miközben vitáznom, veszekednem sem kellett velük.
Ági hisz abban, hogy ha jó mintákat adunk, akkor ez felnőttkorban működni fog. Tudatosan kell készülni a kamaszkorra, nem egyik napról a másikra élni. Fontos, hogy a gyerekeknek legyen saját feladatuk a családban, akár úgy is, hogy heti táblázatban jelöljük a tennivalókat. Nem árt, ha olyan iskolába, közösségbe járnak, ahol a többiek számára sem sikk pl. az ivászat, a végeláthatatlan bulizás.
– Mindig törekedtem a kellő szabadságot megadni a gyerekeimnek, például soha nem mentem be a szobájukba kopogás nélkül, de ugyanakkor szóvá tettem azt is, ha valami nem tetszett – emlékszik vissza gyerekei kamaszkorára Ági.
Tóth Ági édesanyjával és gyerekeivel, a kamaszkoron túl
Elfogadás és bizalom
Háromgyerekes anyaként magam is közelről ismerem a kamaszok nevelésének problémáit, ráadásul középiskolai tanárként gyakran találkozom fogadóórákon más szülőkkel is, akik nem tudnak mit kezdeni gyermekük elszakadásával, és lelki szemeik előtt már a teljes elzüllés rémét vizionálják.
Épp ezért nagyon fontosnak tartom, hogy hagyjuk a gyerekeket szabadon kibontakozni. Egyrészt fogadjuk el, hogy sokféle helyes út létezik, nemcsak a miénk, másrészt meg kell tanulnunk megbízni a gyerekünkben.
A túlaggódás tipikus szülői hiba, amivel csak azt érjük el, hogy még inkább eltávolodik tőlünk érzelmileg a kamasz. Örüljünk, ha szóba áll velünk, hallgassuk meg, ha éppen arra van igénye, de ne akarjuk minden lépését irányítani. Higgyünk abban, hogy az új társas környezetben, ezernyi kihívás közepette is megállja a helyét, tudja mire kell nemet mondania, és ha mégis hibázik, akkor – ahogy fentebb az iskolapszichológus mondta – „biztosítsuk az otthon bázisát, a hazaérkezés lehetőségét”. Mert előbb-utóbb biztosan vissza fog találni hozzánk.
Bányai Petra
midio.hu
Borítókép: Pixabay
Fotók: Tóth Ági, Maróth-Steinbach Annamária
Címkék: #midióPetra, gyermeknevelés, Kamaszkor
