Egy település legkorábbi történetét a kisebb-nagyobb számban fennmaradt, megtalált és feltárt régészeti jelenségek, leletek segítségével idézhetjük fel. Diósd esetében építkezések, bányaművelés alkalmával véletlenül előkerült leletekről van tudomásunk, illetve az 1970-es években végzett, az egész akkori budai járásra kiterjedő régészeti terepbejárások alkalmával gyűjtött adatok állnak rendelkezésre. Ezen adatok segítségével járunk utána Diósd történelme újabb fejezetének.

A török 1683-ban Bécs alatt elszenvedett veresége után a császári hadak magukhoz ragadták a kezdeményezést, s ezzel megindult Magyarország 150 éves török uralom alóli felszabadítása, amely Buda 1686. szeptember 2-i visszafoglalásával vett csak igazán lendületet. Az 1699-ig tartó felszabadító háborúk Magyarországot ismételten elpusztították.

A háború okozta kár minden képzeletet felülmúlt. A XVII. század végén megindult migráció elsősorban a délszlávok (horvátok, szerbek, sokácok, bunyevácok) délről történő betelepedését, a peremterületek más etnikumainak (románok, szlovákok, ruszinok) beköltözését jelentette.

A XVIII. század első negyedében lassan kezdett újjászerveződni az itteni dél-budai településhálózat. A bécsi kormányzat az udvari kamarával már 1689-ben összeíratta a falvakat, részben, hogy amennyire lehet tisztázzák a birtokviszonyokat és felmérjék, hogy mennyi és milyen jellegű intézkedésre van szükség egy-egy terület gazdasági életének megindításához, fellendítéséhez.

A visszafoglalt területek gazdasági fellendülését, a települések kialakulását és fejlődését nagymértékben befolyásolta a birtokviszonyok alakulása. I. Lipót létrehozott egy olyan hivatalt, amelyben a visszafoglalt területek régi birtokosai benyújthatták igényeiket egykori birtokaikra. Környékünkön csak Diósd földesura volt ismert, Illésházy Miklós gróf személyében.

Visszatérve az 1689. évi kamarai összeíráshoz, Diósdra vonatkozóan a következőket tudjuk meg:

„Magyarul Diós, rácul Arasch. Elpusztult falu, a fehérvári úttól jobbra fekszik, Téténytől egy fél mérföldnyire. Török uralom alatt volt, nem lehetett megtudni, hogy hány háza, lakosa volt és mit fizetett évenkint a török császárnak, valamint a török és magyar földesurának. Szántói, rétjei és legelői bőven vannak. Szőlői, halászhelyei és erdei nincsenek.”

A Diósd faluhely a későbbi kutatások szerint nem azonos a mai faluhellyel, hanem a Kutyavár és a Szidónia-hegy közötti völgyben, illetve a Szidónia-hegy déli lankás részére jelölték meg faluhelyként.
A kamarai összeírás szerint Diósd lakatlan hely volt, hasonlóképpen a többi szomszédos településhez. Ezeken a területeken nagy volt a munkaerőhiány, óriási területek álltak néptelenül. A török kiverése után a magyarság részéről rövidesen megindult a természetes mozgalom, s azok, akik valamikor a török elől Felső-Magyarországra menekültek, megkezdték a visszaszállingózást a felszabadított országrészekre. A boldogulás reményében a felvidék lakosságából is csatlakoztak hozzájuk. Mesteremberek, földművelők Kassáról, Szepességből és a Felvidék egyéb városaiból, akik közül sokan Buda környékén is megtelepültek.

A természetes mozgalomnál sokkal nagyobb volt az a mesterséges települési akció, amelyet a bécsi kormány szervezett. 1689. augusztus 11-én jelent meg az első telepítési pátens. A telepítéseknél mind a magán, mind az állami forma fontos szerepet játszott. A magán kolonizáció esetében, akárcsak az állam által végrehajtott telepítéseknél, a gazdaság fellendítését, termelékeny mezőgazdaságot, specializálódó ipart és fejlődőképes kereskedelmet kívántak kialakítani.

Az első magántelepítés 1689-ben Jány Ferenc pécsváradi apát kezdeményezésére „indult”. Ugyancsak ekkor kezdte meg a Zichy család Pest megyei birtokainak – Óbuda, Budakeszi – betelepítését. 1712-ben indult meg a módszeresen kidolgozott és szisztematikusan végrehajtott telepítések egész sora, mely több hullámban 1790-ig tartott.

Az akkori megítélést jól érzékelteti a következő németországi toborzóvers:

„Magyarország a leggazdagabb,
búzája szőlője jó,
Günzburgban ez megmondatott,
készen áll mind a hajó,
sok ott a barom, a hal, a vad,
szép legelő, laktató,
aki most Magyarországba megy,
annak lesz világa jó.”

A XVIII–XIX. századfordulón 1,1 millió német telepes élt Magyarországon. Budán az első betelepülések már 1688-ban jelentkeztek. A folyamatosan tartó német betelepülés mellett 1690-ben nagyarányú szerb telepítésnek válik színhelyévé Buda és környéke.

Ez a szerb- vagy rácbetelepítés összefüggésben van a még tartó felszabadító hadjárattal. I. Lipót 36 ezer – a hadi cselekmények elől menekülő – rác családot fogadott be Magyarország területére. Így kerültek rácok Diósdra is, akik Diósdnak szerb nevet is adtak, ami nem volt más, mint a magyar Diosdnak szerbre való lefordítása, és ebből mehetett át a szlovák eredetű Orás falunév, amely az anyakönyvekben a XVIII. és XIX. században gyakran ismétlődik. Illésházy Miklós, Diósd földesura Buda visszafoglalása előtt, 1675-ben 2700 Ft-ért Szapáry Péternek és feleségének 12 évre elzálogosítja birtokait, köztük Érd, Berki, Százhalom, Tárnok és Diós falvakat.

A török uralom alóli felszabadítás után Illésházy Miklós birtokigényeit felújították, de mivel kevés hasznot hozott, 1695. október 28-án Érdet, Tárnokot, Százhalmot és Dióst újból elzálogosította, most 1200 Ft-ért, további 18 évre Szapáry Péternek és utódainak, mivel „az elmúlt felháborodott időkben Szapáry zálogos jószágainak kevés hasznát vette”.

Szapáry Péter

Gróf Illésházi Miklós

1722-ben az elzálogosított birtokkomplexum visszakerült a földesúr, dr. gróf Illésházy Miklós kezelésébe. Az uradalom központjává a lassan benépesülő Érd válik. A földesúr már felügyelőt tart Érden, aki 1729. március 22-én eltiltja Törökbálint lakóit Érd, Berki és Diósd határának használatától.

1690 táján rác családok települtek Diósdra, 1722 előtt Szapáry zálogbirtokos német családokat telepített Diósdra. A vonatkozó szakirodalomban olvashatjuk, hogy Érden háromnyelvű lakosság él a XVIII. század közepén. A magyarok mellett a falut szlovák és rác családok lakják.

Az Érdhez tartozó Diósdon németek és szlovákok élnek 1746-ban. A németek bevándorlása igen lassú ütemben 1701-ben kezdődött; 1725-ben még csak 6 német család volt, 1770-ben a lakosság több mint 50 százaléka már német, 1828-ban már kétharmad a németek aránya. Az első telepesek feltehetőleg a Fekete-erdőből, Baden nagyhercegségből jöttek. A betelepítő a budai jezsuita rend volt, mint földbirtokos.

Diósdot faluként 1774-ig nem is említik.Az első Fejér megyei dikális összeírás, amely Diósdot már nevesíti, 1774-ben volt. Ekkor már 12 ház állott, ezekben pedig húsz család élt, akiknek összesen volt 17 tehenük és 92 kapás szőlejük. Ez már olyan jelentékeny népesség volt, amit  a megyének is illett összeírnia.

A 20 családból 10 házas zsellér volt, 2 házzal rendelkező özvegy és nyolc alzsellér vagy házatlan zsellér, néha lakónak is mondták őket. Két házas és egy házatlan zsellérnek nem volt tehene, a többinek családonként egy-egy. Viszont mind a húsz család kisebb (kétkapás) vagy nagyobb (legfeljebb nyolckapás) szőlőt mondhatott a magáénak. A zsellérek vagy az uradalomba, vagy más szőlőbirtokoshoz jártak el dolgozni, és a munkájukból tartották fenn magukat.

Az 1774-ben már bizonyítottan újjátelepült falu hamar virágzásnak indult. A II. József korában, 1785-ben megejtett népszámlálás már 37 családot, 172 lelket jegyez fel. Az új népesség az egykori Diósdtól mintegy 1,5 km-re építette fel faluját.

Itt emeltetett még 1772-ben kápolnát Illésházy János a Szeplőtelen Fogantatás tiszteletére. (Ezt nevezzük a hagyomány alapján ma Szent Gellért-kápolnának.)

A Szent Gellért-kápolna anno…

… és ma

A hajdani Diósd a múlt homályába burkolózott, s a friss betelepülők nem foglalkoztak a múlttal. Erősen, szorgalmasan dolgoztak, mert gyökeret kellett ereszteniük új „szülőföldjükön”.

Tekintettel arra, hogy a település lakóira vonatkozó adatok hivatalosnak tekintendők, létszáma alapján is már komoly közösségnek számít, elfogadhatjuk, hogy ez a húsz család tekinthető Diósd őstelepesének, névsorukat az alábbiakban a dikális összeírás sorrendjében közreadjuk.

1. Svaidlena János zsellér
2. Maurer Mátyás zsellér
3. Balczer András zsellér
4. Vagner Krisztián zsellér
5. Hadinger Ferenc (?) zsellér
6. Miller Antalné özvegy
7. Kligli Venczelné özvegy
8. Praun (Braun) Antal alzsellér
9. HorsvegerVilhel(m) zsellér
10. Dobica Jakab zsellér
11. StraubbJoseff (?) zsellér
12. Alpik (Albitz) Benedek zsellér
13. Braun Balind (!) alzsellér
14. Fiala Paal zsellér
15. Baranyai István alzsellér
16. Hancz Ferenc alzsellér
17. Havner Mihály alzsellér
18. Gábor Miska alzsellér
19. Zeman György alzsellér
20. Korb János alzsellér

Az összeírásban szereplő nevek, érdekes módon, nem az érdi német ajkú lakosságban találhatók, hanem leginkább a Törökbálint, valamint Promontor és Tétény német származású telepesei között fedezhetjük fel őket. Tehát annak ellenére, hogy Diósd az érdi uradalom része volt, betelepítése független volt az érdi telepítéstől. Diósdra feltehetően szőlőművelők érkeztek, akár a szomszéd településekről is.

Diósd, az újjátelepült falu, egyházilag 1778-ig az érdi plébánia filiája volt, majd 1779-től az újonnan létrehozott tétényi plébánia filiája lett, mely a székesfehérvári püspökséghez tartozott. A nagytétényi plébánia az előző ferences atyák jóvoltából 1734-től rendelkezik a születési anyakönyvekkel, de mivel Diósd csak 1779-től tartozik Nagytétényhez, az anyakönyvi adatok attól az időponttól találhatók meg.

Diósd népéről ebben az időben részletesebb adatokat közöl a II. József-féle népesség-összeírás, mely 1780–1790 között történt meg, pontosabban 1785-ben. Ekkor az uradalom központjának, Érdnek 1929, Tárnoknak 989, Sóskútnak 904, Zámornak 220, Berkinek 33 és Diósdnak 172 lakosa volt.

A Tétényi Canonica Visitatio alkalmával 1778-ban a hívők száma 159 fő, 1796-ban 191 fő, 1805-ben már 260 fő volt. Az adatok között némi eltérés olvasható, de nem számottevő.

Életfeltételek:
Szőlővel telepített terület volt:
– a Ráchegy, a Tétényi határúttól egészen a mai Gyár utcáig, a temető kivételével,
– az Égett-völgy, teljes egészében,
– a Naphegy,
– a Felső gazdagdűlő, egészen a Homokbányai útig,
– az Alsó gazdagdűlő, a mai Tó utcai forrásokig,
– a Szidónia-hegy, a homokbánya lejtős oldalán,
– a Wolburge-hegy egyharmad része.

Diófaerdő (Nuswald) a mai Gyár utca és a Homokbányai út közötti terület.

Szántó és legelő volt:
– a Csapágygyár területe egészen a kisiskoláig,
– továbbá az akkor még Diósdhoz tartozott Érdliget,
– a mai rádióleadó területe.

Uradalmi földek voltak:
– a mai temető területe, valamint a 6-os főközlekedési út és a Déli vasút közötti terület.

Több forrás biztosította a vizet az akkori birkaúsztatáshoz is, melyek a csapágygyár területén voltak.

A Diósdi-tó

Ezek a tavak biztosították télen a jeget hűtési célokra, melyet jégvermekben tároltak.Kiváló minőségű karsztvíz kutak voltak. Erdő borította a kőbányától délre és nyugatra eső területet.

Ezen a területen az építkezésekhez fontos építőanyagok is rendelkezésre álltak: a jól és könnyen megmunkálható mészkő, homok, valamint agyag, mely későbbiekben a téglagyárnak alapanyagként szolgált – tetőcserepet állítottak elő belőle. A téglagyár a mai Völgy utca mellett működött, a homokbánya oldalán, és a XX. század közepén még romjaiban látható volt.

Megállapíthatjuk, hogy a természet és az emberi munka szinte ideális környezetet alakított ki a Tétényi-fennsík védett öblében, a mai Diósd területén.

Tavak a csapágygyár területén

A térképen már megjelentek a házak is (a Kossuth Lajos utca). 1775-ben 12 ház volt, 1785-ben már 20 ház állt. Mivel ebben az időben 37 család élt Diósdon, egy házban két család is tartózkodott.

Az 1783-as térképen a Felső gazdagdűlő fenti végén már ábrázolva vannak az úgynevezett törökbálinti pincék, tehát azokat már korábban építették. 1783-ban a határban már kettő fakereszt állt. Már létezett a kápolna és a Nepomuki Szent János-szobor.

Diósd Urbáriummal nem rendelkezett, a lakosság egyértelműen szőlőművelő volt, árendás és nem úrbéres zsellér. Bért fizetett a házáért és szőlőjéért. „Szőleinek terméséből nyolcadat adnak, törkölyös mustból.”

A lakosság évről évre szaporodott, a földbirtokos tudatosan gyarapította árendásainak számát, pl. 1827-ben már 560 fő volt a település lélekszáma.

Jó hírű volt a diósdi bor és jó feltételei voltak a bortermelésnek. Könnyen és jó, nagy pincéket tudtak kialakítani.A diósdi népnek fő jövedelmi forrása volt a szőlőtermesztés, központi helyet foglalt el életükben a szőlő.

Az 1800-as évek elején Érd, ezen belül Diósd birtoklási viszonyaiban nincs változás: az Illésházy család utolsó tagja, István gróf birtokolta. A nagy változást az 1828–1832 közötti évek hozták, akkor Illésházy gróf folyamatosan eladta birtokainak egy részét, közte a diósdit is a báró Sina családnak.

Báró Sina György

Összességében megállapítható, hogy az uradalom története szempontjából 1828-cal lezárult egy jelentős korszak. Az ezt követő időszakról csak nagyon szórványos dokumentumok maradtak fenn, ezeket a Pest Megyei levéltárban őrzik.

Érdekes adat található az 1817. évi Canonica Visitacióban, éspedig: „Temetőjét a falun kívül 1804-ben szakították ki, megáldását Tomischich János kanonok kerületi esperes végezte el 1804. április 3-án.” Ez a temető a mai temetővel azonos.

Ugyancsak számottevő eredmény, hogy 1811-ben kőből és téglából épült iskolája van a településnek, amely valószínűleg az Apponyi utca sarkán épült a volt Zsidákovits-pékséggel szemben.

Mariska-lak – Német stílusú ház a Kossuth Lajos utcában, Magyar Gyula növénynemesítő egykori lakóháza mellett

A templomkertben lévő épületben 1840 óta lett iskola és jegyzői hivatal (utcai épület). 1831-ben nagyarányú kolerajárvány pusztított Fejér megyében. Az adatok Diósdot külön nem említik, viszont a lakosság létszámában beállt változás szerint legalább 86-an haltak meg, mert az 1830. évi 580 fős lakosság 1832-re 500-ra csökkent.

1811-ben Érd község engedélyt kapott vásárok tartására, melyet az 1831-es kolerajárvány miatt megszüntettek és csak 1873-ban kaptak újabb engedélyt. Minden május első hétfőjén és keddjén, továbbá az augusztus 10-ét magában foglaló hét keddjén tartották a vásárokat.

1848-ban Diósd az érdi uradalomhoz tartozóként a Sina-bárók kezére került. Diósd lakossága eddigre már elérte az 593 főt, az iskolások száma már 110 fölött volt.

Összeállította: Benkő Jutka

Kiemelt képünkön: A Diósdi-tó

Források: Wágner Ferenc: Diósd története c. könyve; Görögné Horváth Katalin: Az én Diósdom c. kötete; Dózsa Lajos: Diósd története (tanulmány)

midio.hu

Címkék: Benkő Jutka írásai, Diósd, Diósdi séta, Helytörténet