Egy település legkorábbi történetét a kisebb-nagyobb számban fennmaradt, megtalált és feltárt régészeti jelenségek, leletek segítségével idézhetjük fel. Diósd esetében építkezések, bányaművelés alkalmával véletlenül előkerült leletekről van tudomásunk, illetve az 1970-es években végzett, az egész akkori budai járásra kiterjedő régészeti terepbejárások alkalmával gyűjtött adatok állnak rendelkezésre. A birtokunkban lévő információk segítségével csak igen vázlatos, hiányos képet lehet megrajzolni az újkőkortól a honfoglaláskorig terjedő időszak diósdi eseményeiről.
Újkőkor
Az újkőkor az ember tudatos környezetalakító tevékenységében döntő változást hozott: a zsákmányoló-gyűjtögető életmódot felváltotta az élelemtermelő gazdálkodás. Ez az új életmód állandó jellegű települések létrejöttéhez és a kézműipar gyors ütemű fejlődéséhez vezetett. A község délnyugati határában, a Diósdi-tó partján, az 1940-es években Halász Árpád talált olyan kerámiatöredékeket (nagyméretű, pelyvás anyagú edény körömcsípéses oldaltöredéke és egy félbetörött hengeres nyakú edény), amelyek kétségkívül az újkőkor korai-középső szakasza (Kr. e. 5000–3700 között) emberének készítményei.
A Diósdi-tó 1930 körül
Rézkor
Azoknak a gazdasági és társadalmi változásoknak a kezdete, amelyek a Kárpát-medencében a rézkorszak kezdetét jelzik, a Kr. e. 3300 körüli évekre tehető. A korszakot az új nyersanyag, a réz felhasználásáról nevezték el. A réz használata mellett az életmód is jelentősen átalakult, a pásztorkodás lépett előtérbe. A Magyar Nemzeti Múzeum középső rézkori kerámialeleteket őriz, amelyek Halász Árpád 1940-es évekbeli gyűjtéséből származnak. Ezek lelőhelye a Szidónia-hegy gerincén déli irányban nyíló sziklahasadék, a Rókalyuk-barlang.
Kora bronzkor
A korai bronzkor (Kr. e. 2000–1700) népei egy Anatóliából kiinduló, a Balkán-félsziget népcsoportjait is magával sodró migráció utolsó állomásaként telepedtek le a Kárpát-medencében. A korai bronzkor egyik jellegzetesen alföldi népe volt a nagyrévi kultúra. E kultúra elterjedési területe a Duna Pest és Fejér megyei szakasza, a Tisza Szolnok megyei szakasza, valamint a Duna-Tisza köze. A népesség telepeit, temetőit a jellegzetes leletanyag alapján sorolja a régészettudomány egy csoportba. A kulturális egységet az egyik első ismert lelőhelyről, a Szolnok megyei Nagyrévről nevezték el. Magyarország területén ugyanis a szkíták, illetve a kelták előtt élt népek nevét nem ismerjük.
A Szidónia-hegy keleti oldalán, alulról számolva a harmadik homokbánya területén bányaművelés közben főleg kerámiatöredéket tartalmazó gödrökre lett figyelmes 1964-ben Szeles Sándor. A Magyar Nemzeti Múzeum régésze, Patay Pál rövid leletmentést végzett a helyszínen. Az előkerült tárológödrök leletei alapján az itt feltárt településrészlet a korabronzkori nagyrévi kultúra népéhez köthető. Egy nagyrészt megmaradt, felfelé szűkülő szájú, ún. méhkas alakú verem legalján három öntőmintát, négy kőbaltatöredéket, egy csiszolókő-töredéket, egy vaskos ütőkövet, valamint tíz közepes és nagyobb méretű edény sok töredékét találták meg, kormos, hamus rétegben. Ezt a réteget 10-15 cm vastag agyag takarta, majd efölött kevert betöltés húzódott, kevés apró edénytöredékkel.
A gödör nem egyszerű hulladékgödör lehetett, hanem ún. áldozati gödör, mely megtalálható több rézkori-korabronzkori településen is a Dunántúlon. A leletek közül kiemelésre érdemes két urnaszerű nagy edény, melyek nyakán átfúrások láthatóak. A feltáró elemzése alapján az edényeket valamilyen folyadék erjesztésére használhatták. Az előkerült öntőminták homokkőből készültek, laposbalta és horgony alakú ékszer öntésére szolgáltak. Ezzel újabb igazolást nyert, hogy a réztermő helyektől távolabb fekvő telepeken is folyt bronzöntés.
Településtörténeti szempontból érdekesnek tartotta a lelőhely fekvését Patay Pál. A nagyrévi kultúra addig ismert telepei vagy síkvidékiek voltak (pl. Budafok, Soroksár), vagy Duna menti löszteraszokon létesültek (pl. Százhalombatta-Földvár, Dunaújváros-Kosziderpadlás). Szintén a Szidónia-hegyen, a mészkőbánya őrlőüzeménél tárta fel ugyanezen kultúra tizenkét hulladékgödrét Schreiber Rózsa. Gazdagon illusztrált, alapos elemzésében a nagyrévi kultúra finomabb felosztásáról is olvashatunk. A telepen jelentős állatcsontanyag is napvilágot látott. Szarvasmarha, kiskérődzők, ló, valamint gímszarvas húsát fogyasztották az itt élők.
Korabronzkori bögrék, tálka
Laposbalta homokkőből készült öntőmintája
Késő bronzkor
A Kr. e. 12. században a Keleti-Alpoktól a Tiszáig húzódó területen létrejött egy nagy művelődési egység, az urnamezős kultúra. A kulturális egység elnevezését a nagy sírszámú hamvasztásos urnasíros temetők (pl. Budapest-Békásmegyer) adták. A népesség jelentős bronzművességet folytató magaslati telepei (Sághegy, Velem-Szentvid, Tihany, Pécs-Jakabhegy) és nyíltszíni települései is jól ismertek a Dunántúlon. Ezen időszak szórványos kerámiatöredékei kerültek elő a Rókalyuk-barlangban és a Diósdi-tó partján.
Kései vaskor, kelták
A kései vaskor kezdetén, a Kr. e. 4. században érték el a nyugatról érkező kelta törzsek a Dunántúl területét. Hagyományosan hozzájuk kötik a fazekaskorong első alkalmazását, a fejlett vaseszközök használatának széles körű elterjesztését, a pénzverés megjelenését a Kárpát-medencében.
Kisszámú későkelta (Kr. e. 2–1. századi) kerámiatöredék került elő a Rókalyuk-barlangban, a Szidónia-hegyen és a Diósdi-tó partján.
Római kor
A Krisztus utáni első század folyamán a késő kelta népcsoportokat a Dunáig terjeszkedő Római Birodalom hódította meg. Telepeiken egy ideig még tovább folyt az élet, míg bele nem olvadtak a római civilizációba. A bennszülött lakosságot katonai felügyelet alatt álló igazgatási egységekre, civitasokra osztották. Ilyen volt például az eraviscusok területe, amely a mai Pest, Fejér és Tolna megyék nagy részére kiterjedt. A katonai felügyelet abból állt, hogy a civitas vezetője (praefectusa) a környéken állomásozó egyik római csapat tisztje volt. A praefectus mellé azonban a helyi lakosság arisztokráciájából alakított tanácsot is szerveztek. A római kormányzat mindent megtett azért, hogy ez a törzsi arisztokrácia azonosítsa érdekeit a római uralom érdekeivel. A bennszülött lakosság fegyverforgató korú férfijait segédcsapati szolgálatra is igénybe vették. A Diósdi-tó partján az 1940-es években Halász Árpád korai római (1–2. századi) edénytöredékeket is gyűjtött.
A Csapágyárugyár északnyugati sarkánál homokkitermelés alkalmával 1959-ben kőlapokból összeállított sírládák maradványai kerültek elő. A megtalált lóherekiöntős üvegkancsó és bronz ládikaveretek alapján a sírok a Kr. u. 4. századra tehetők.
A Szidónia-hegy délkeleti lejtőjén fekvő homokbányában 1966-ban Soproni Sándor leletmentése alkalmával egy kőlapokból összeállított, észak-déli tájolású, csontvázas, késő római kori sír került elő. Az egyik, másodlagosan felhasznált kőlap egy feliratos sírtábla töredékének bizonyult. A sírkőről, amelyet Traianus uralkodásának utolsó évtizedében (Kr. u. 107–117 között) állítottak, Mócsy András írt tudományos elemzést. A mészkőlap méretei: magassága 141 cm, szélessége 76 cm, vastagsága 20 cm. Felső részén mélyített mezőben durván faragott rozettával, a koszorú felett jobbra-balra egy-egy hasonló, bár jobb kidolgozású rozetta. A tympanont újrafelhasználáskor letörték. Felirata kettős vonalkeretben:
ALORIX
BASSI F(ilius) DECV
RIO ERAV
ISCVS ANN(orum)
XXXVH(ic) S(itus) E(st)
F(ilio) P(ater) P(osuit) vagy F(ilius) P(atri) P(osuit)
A felirat fordítása: „Alorix, Bassus fia, eraviscus elöljáró, élt 35 évet, itt nyugszik. Apa állította fiának, vagy – a másik lehetséges olvasat szerint – fiú állította apjának.”
Ugyanezen a lelőhelyen tárt fel Vaday Andrea további 8, római kori, kevés melléklettel bíró, részben bolygatott csontvázas sírt 1968-ban.
Az Erzsébet utcában 1971-ben vízvezetékárok ásásakor késő római sírt bolygattak meg. A homokkő-lapokból összeállított, észak-déli tájolású, sírládás csontvázas temetkezést Tettamanti Sarolta tárta fel. Constantinus 324 és 330 között vert PROVIDENTIAE AVGG hátiratú pénze, a bal alkarcsonton 4 szálból csavart bronz karperec, bronz pántgyűrű, bronz és vas lemezveretes faládika maradványai és annak kulcsa kerültek elő. A temetkezés kora a 4. század második negyedére tehető.
Római kori feliratos sírkő
Római mérföldkő Érden
Római út
A népvándorlás kora
A nagyarányú népmozgásokkal jellemezhető korszakból Diósd területén eddig csak az avarok jelenlétére van adat. Feltehetően sírokból kerültek elő a Halász Árpád egykori gyűjteményében őrzött avar kori leletek: orsógombok, bronztű és vascsatok, melyek lelőhelye „Diósdliget-Tamási telek előtt, 1942.”.
Összeállította: Benkő Jutka
Források:
Magyarország Régészeti Topográfiája 7. kötet (főszerk. Gerevich László): Pest megye régészeti topográfiája. A budai és szentendrei járás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986.
Mócsy András: Decurio Eraviscus. Folia Archaeologica XXI (1970), 59–66. Patay Pál: A nagyrévi kultúra leletei Diósdon. Archaeológiai Értesítő 92 (1965), 163–167.
Schreiber Rózsa: A nagyrévi kultúra telepe Diósdon. Archaeológiai Értesítő 108 (1981), 135–156.
Schreiber Rózsa: A korabronzkor problémái Budapesten. Archeológiái Értesítő 99 (1972), 151–166.
Halász Árpád (1921–1985) geológus leírása a Szidónia-barlangról és a kaptárkövekről. Magyar Földrajzi Múzeum archívuma (Halász-hagyaték).
Wágner Ferenc: Diósd története (Kornétás Kiadó, Budapest, 2001.)
Dózsa Lajos: Diósd története
Címkék: Benkő Jutka írásai, Diósd, Diósdi séta, Helytörténet
