Tanár lévén, a 2020-as évből valószínűleg az online oktatás és annak összes „szépsége” fog leginkább megmaradni. Ahogy magyartanárként darálom bele a webkamerába Kosztolányi Hajnali részegségét tanítva, hogy „ez egy újévi számvetésvers”, vagy amint sállal bekötött szemmel szavalják szintén a webkamerába a diákok a memoritert. Ugyanők rájöttek, hogyan lehet virtuálisan „bandázni”, távoli partnerrel társasjátékozni, a felnőttek pedig gyertyafényes vacsorát „közösen” elfogyasztani. Egyszerre komikus és szomorú. Persze mindenképp tanulságos is.
Kényszerből ugyan, de megtanultuk új perspektívából szemlélni a világot. Felértékelődött a család, felértékelődtek a barátok, úgy általában az emberi kapcsolatok. Megmutatkozott, hogy megannyi felesleges dolog nélkül is lehet élni, illetve hány fontos teendőre „nem jut idő”. Hát most jutott. Magunkra, másokra. Ahogy Várszegi Asztrik summázta: „újratanultam élni: megélni azokat az órákat, perceket, amikor kívülről nézve nem csináltam semmit, mégis örültem az életnek”.
Szemlélet kérdése, hogyan fogjuk később mesélni a 2020-as év krónikáját: súlyos áldozatokat követelő pandémiaként, mely megnyomorította az emberiséget, vagy egy új kor hajnalaként, mikor esélyt kaptunk (na jó, némi külső segítséggel) a világ megváltoztatására.
Nekem az utóbbi szimpatikusabb még akkor is, ha egy világmegmentős, szuperhősös hollywoodi tucatfilm trailere is lehetne. És tudják, miért? Mert garantáltan happy enddel zárul. Tulajdonképpen ezzel a járvánnyal is az a legnagyobb baj, hogy senki nem tudja, lesz-e „boldog vég”. Márpedig mi emberek úgy vagyunk összerakva, hogy utáljuk a bizonytalanságot.
Most például az foglalkoztat a legjobban, hogy pályaválasztás előtt álló nyolcadikos lányunkat felveszik-e tavasszal az áhított középiskolába. Nagyon szorgalmasan írogatja a próbaírásbeliket, mivel – noha éjjel-nappal rajzolgat – rendőr szeretne lenni a szentem. Méghozzá kutyás rendőr. Férjem, aki maga is végigjárta ezt a nem könnyű pályát, úgy nyilatkozott, mint a színészdinasztiák felmenői a csemetéjükről, ha kiderült, hogy maguk is színésznek készülnek: „Bár féltem, hadd csinálja, amit szeretne, pár éven belül valószínűleg úgyis csalódni fog.” Azt már csak én teszem hozzá, hogy ha ennek ellenére is a pályán marad, na azt hívják hivatástudatnak. Az meg ugye szent dolog. Elég, ha csak az egészségügyben „gályázó” orvosokra, nővérekre, a mi szuperhőseinkre gondolunk.
Ebben az évben különösen felértékelődtek azok az emberek, akik saját életüket is kockára téve a másokét mentik meg. Lehet ezt erkélyen tapsolva meghálálni, de én azt gondolom, inkább mindenki nézzen magába meg főleg közvetlen környezetében körül, és lássa meg a segítségre szorulókat.
Magam is ún. segítő foglalkozást űzök, s nem tagadom, olykor megfordul a fejemben a pályaelhagyás gondolata. Ilyenkor azzal erősítgetem magam, hogy Amerikában az emberek életükben többször is pályát változtatnak, s hogy akár hasznos is lehet ez a „vérfrissítés”, kipróbálni magunkat más-más területeken. Aztán rendre győzedelmeskedik kelet-európaiságom (s talán a hivatástudatom), és maradok a fenekemen. Akkor meg azzal vigasztalom magam, hogy esetleg hasznára lehetek még egy-két érettségi előtt álló diáknak.
Sejtésem szerint kis hazánkban nagyon sok egészségügyi dolgozó fejében fordulnak meg hasonló gondolatok. Az idei év viszont azt is megmutatta, hogy jaj nekünk, ha egyszer komolyan is gondolják.
Többek közt ezért is bízom benne, hogy 2021-ben kicsit fellélegezhetünk majd, addig pedig, ha kell, még kitartóan meredek a webkamerára, és a magam módján igyekszem megváltani a világot.
Bányai Petra
midio.hu
Fotó: Unsplash
Címkék: #midióPetra, 2020, év végi gondolatok, Koronavírus, online oktatás, számvetés
