Az alábbi riport húsz évvel ezelőtt jelent meg a diósdi újságban; az írás egy, a frankfurti Nemzetközi Könyvvásár kapcsán tett németországi utazás eseményeit idézi fel. Közel egy évtizeddel voltunk ekkor a rendszerváltás után és öt évvel európai uniós csatlakozásunk előtt. (Valamint ekkor volt tízéves a Diósd és Alsbach–Hähnlein közötti partnerkapcsolat, melynek immár három évtizedes évfordulójáról ez év nyarán-őszén emlékezünk meg.) Nagy reményeket fűztünk mind a hazai rendszerváltáshoz, mind a közös, egyesült Európához. Ez utóbbi immár 15 éve realitás. Május 1-jén, a csatlakozás napján, erre is emlékezhettünk.
1999. október 18., csütörtök reggel nyolc óra. A hegyeshalmi határátkelőnél előkotorjuk útleveleinket és átnyújtjuk az üvegkalitkában ülő egyenruhásnak. Egy perc sem telik el, visszakapjuk az okmányokat; néhány pillanattal később az osztrák kamerád mellé gördülünk. – Grüss Gott – mondja. – Grüss Gott – válaszolunk. Isten hozott – immár az Európai Unióban.
No, akkor elrakhatjuk a paszportot, legközelebb négy nap múlva kell újra elővennünk – jegyzi meg Csaba, a kollégám, aki a Diósd–Frankfurt közötti, több mint ezer kilométeres útra sofőrnek szegődött.
A hátsó ülésen hosszú lábú, langaléta fiaink kucorognak. Kollégám csemetéje, Attila huszonhárom éves. Az érettségi, majd az azt követően abszolvált speditőri tanfolyam után egy svájci–magyar vállalatnál talált munkát. Pályázott, meghallgatták, aztán két nap múlva értesítették: van jobb. Néhány napra rá újabb telefon, mégiscsak kell, másnap nyolckor kezdhet. Mint kiderült, a pályázat nyertese az első és a második reggel kapásból elkésett. A harmadik napon már nem kellett bemennie. Attilának annyi a havi bruttója, mint az enyém. Több mint húsz év van közöttünk…
Mellette Márk, az én fiam. Másodikos gimnazista az érdi Vörösmartyban. Heti tizenegy órában tanulja a németet, a második nyelve a latin. Focibolond, a diósdi ifiben rúgja a bőrt, tanul zongorázni, amúgy meg főfoglalkozásban kamasz, melynek jellegzetes szindrómája, hogy mélységesen szégyelli az ősök minden megnyilvánulását (nem is nagyon tudtam a kint töltött napok alatt úgy elmondani németül egy mondatot, hogy ne talált volna benne hibát).
∗
Autópálya, még mindig zöldellő útpadka, rét, frissen szántott földek, gondozott, fehérre meszelt épületek. A parkolókban ragyogóan tiszta mellékhelyiségek, hulladék szelektív gyűjtve. Passau, Regensburg, Nürnberg… Frankfurtba tartunk, az 51. Nemzetközi Könyvvásárra, melynek az idei díszvendége Magyarország (Ungarn–Schwerpunkthema).
Ölemben néhány újság, a frankfurti tudósításokból szemezgetek. Október 12-én Petra Roth asszony, Frankfurt polgármestere megnyitójával vette kezdetét a hatalmas seregszemle. Őt a Magyar Köztársaság elnöke követte a pulpituson. Göncz Árpád beszédében egy „magánüggyel” kapcsolatosan láttatta a könyvekhez fűződő kapcsolatát. Pontosabban három könyvről beszélt: egy József Attila-kötetről, Thomas Mann József-trilógiájáról és egy Turgenyev-műről. Ez a három könyv – az 1956-os forradalom után kiszabott – börtönbüntetése alatt mindvégig vele volt. A verseskötet a maga határtalanságával, József a jövőbe vetett hitével, Turgenyev a nyírfaerdők csendjével elviselhetővé tette, a végtelenig tágította a börtönélet kegyetlen, az igazságügyi terminológia szerint „életfogytig” tervezett határvonalát.
A magyar írótársadalom nevében Esterházy Péter beszélt (akinek azokban a napokban ítélték oda az Európai Irodalom Osztrák Állami Díját). Az újságok híradása szerint többször szakította meg nyíltszíni tapssal a német nyelven tartott ironikus hangvételű irodalomtörténeti előadást a közönség. Esterházy – a publikum nem kis megrökönyödésére – magyarul kezdte el beszédét:
Az író Mindenről (Über Alles) című ironikus esszéjében görbe tükörbe nézette Európát, annak nyugati és keleti felét. „Nyugat 1956-ban cserbenhagyott. Viszont amikor kiengedtük az NDK-sokat, megdicsért.” Majd a német közönséghez fordulva így szólt: „akkor egy nép voltatok, akkor még nem voltatok veszik és oszik”.
Esterházy érinti a magyar millenniumot is, persze azt is a rá jellemző iróniával: „Engedelmükkel, azért mégiscsak mi volnánk az egyetlenek, akik fennmaradtunk a népvándorlás népei között. Az egyetlenek! Próbálnának csak egy besenyő Schwerpunktot szervezni!”
Az író magabiztosan jelenti ki, Magyarország irodalmi nagyhatalom, csak hát a nyelv börtöne… Göncz Árpád is foglalkozik beszédében a nyelvi korlátokkal. A mi nyelvünk – amely az Urál-altáji nyelveken belül a finn-ugor nyelvcsalád obi-ugor ágához tartozik – képibb, mint a mai világnyelvek, közelebb áll a nyelvek eredetéhez. Ez előny és hátrány is egyben: a magyar író nehezebben méri fel, hogy mondanivalója, más nyelvre lefordítva, vajon ugyanazt a tartalmat közvetíti-e, amit ő, a maga nyelvi eszközeivel, oly magától értetődő természetességgel fejez ki.
∗
Mintegy kilencórás út után letérünk a mannheimi autópályáról. Tábla mutatja, nem messze fekszik Heidelberg, a történelmi német város. Alsbach-Hähnleinba igyekszünk. Nemcsak azért, mert ezekben a napokban lehetetlen Frankfurtban szállást találni. Hívtak bennünket, barátok invitáltak. Szeptember 24-én, a diósdi iskola tornatermében rendezett német–magyar esten hoztam szóba az utazást az Alsbachból érkezett delegáció tagjai előtt – nem győztem udvariasan elhárítani a meghívásokat.
Diósd és a Hessen tartománybeli Alsbach-Hähnlein partnerségi kapcsolata a nyolcvanas évek második felében indult nyitásnak köszönhető. Az NSZK kormányának politikájában fokozatosan erősödött az a törekvés, hogy más országokban élő német nemzetiségekkel kapcsolatot építsen, segítse őket saját nyelvük, kultúrájuk megőrzésében, gyakorlásában.
A vidéki magyarországi németség mozgalmas története Magyarországon a török hódoltság alóli felszabadulását követően, a XVIII. században kezdődött. A német „vendégmunkások” többsége Bajorországból, a Frankföldről, Hessenből, Pfalzból, a Saar-vidékről és Elzászból, valamint Hollandiából, Svájcból és Ausztriából települt ide. Az igazi svábok Ulm városából, az úgynevezett „ulmi bárkán” (a komp, a tutaj és az uszály keveréke) tették meg a Dunán lefelé hajózva a veszélyes utat egészen Magyarországig. Az úttörő svábok közül csak nagyon kevesen élték túl a röviddel ezután kirobbant pestis- és kolerajárványokat; „törzsi nevük” azonban túlélte őket, és minden Magyarországon újonnan megtelepedett német megnevezésére szolgált.
Az 1850. évi népszámlálás Diósdon 645 főt mutatott ki, melyből 31 magyar, 603 német és 11 sokác nemzetiségű. Községünk a múlt század végén tehát zömmel német anyanyelvű település. A tanítók, a jegyző és a pap is német származású volt. A magyar nyelv nem tudása még a választott tisztségek esetében is jellemző volt. Edresz József községi bíró 1891-ben kérte felmentését a bírói állásról, mert a magyar nyelvet sem szóban, sem írásban nem bírta.
A partnerkapcsolat létesítésére vonatkozó német szándék kedvező fogadtatásra talált Diósdon. Bár a két település vezetői megegyeztek az együttműködés részleteiről, a szerződést hivatalosan is „jóvá kellett hagyatni”. Az első próbálkozás nem hozott sikert: a megyei tanács a „devizakeret szűkösségére” hivatkozva elutasította a kérést. Végül a Magyarországi Németek Alapítvány kuratóriuma engedélyezte 1989. május 5-én a partnerkapcsolatot.
Azóta tíz év telt el; a közelmúltban ünnepeltük a testvérvárosi kapcsolat egy évtizedes jubileumát. Az elmúlt tíz évben több száz német és magyar polgár, diák kereste fel a testvértelepülést. Az együttműködési szerződést a felek a közelmúltban megerősítették: „Alsbach–Hähnlein és Diósd polgárai továbbra is mindent megtesznek a másik fél lakossága hagyományainak, kultúrájának megismerése, a két település közötti kapcsolatok ápolása érdekében.”
∗
Letérünk az autópályáról és a Bergstrassén folytatjuk utunkat. Zwingenbergbe érünk; a település szélén feltűnik a Demel család otthona. Négy-öt éve, a két iskola közti diákcsere alkalmával Márk náluk töltött egy hetet. A családfő, Friedrich a helyi Sparkasse vezetője. Monika, a felesége egy galériában dolgozik. Idősebb leányuk, Alexandra főiskolán tanul Karlsruhéban. Stefanie, aki a fiamat vendégül látta, gimnazista.
Még egy kanyar, aztán feltűnnek Alsbach első házai. Megérkeztünk: Helmut és Annuska az erkélyről integetnek. Házuk a Haupstrasse felső traktusán fekszik, az erdő aljában, közel az alsbachi várhoz. Mi, Márk és én itt kapunk szállást, míg kollégámért és fiáért Oswald Lorenz, az alsbachi kórus vezetője érkezik autóval.
Az emeleti apartman a mienk; háló, nappali, fürdő. A múlt évben itt lakott egy diósdi kislány, aki gyermekfelügyelőként dolgozott a faluban. Mint nem kifejezetten aranykezű, barkácsoló típusú ember, némi irigységgel párosult szomorúsággal állapítom meg: bizony, itt minden a helyén van, klappol, minden derékszögben áll. Pedig semmi különleges, minden bútordarab, anyag ismert, nálunk is beszerezhető. Mégis…
A háziak nyugdíjasok, a közeli Darmstadt egyik üzemében dolgoztak. Két felnőtt gyermekük – családjával – a közelben él. Helmut igyekszik lassan, tagoltan beszélni, hogy zökkenőmentesebb legyen a társalgás. Annuska, a felesége, időnként elejt egy-egy magyar szót. Kiderül, Magyarországon született, Budaörsön, a második világháború után telepítették ki a családját. Annuska mindössze nyolcéves volt ekkor. Kálváriájukról majd németországi befogadásukról már németül beszél.
1945 januárja és 1947 decembere között mintegy 200 ezer német származású embert űztek el az országból. Körülbelül 50 ezret a szovjet megszállási övezetbe, Szászországba, mintegy 150 ezret az amerikai zónába, Bajorországba, Baden-Württembergbe és Hessenbe telepítettek (köztük a jelenlegi német külügyminiszter és alkancellár, Joschka Frischer családját is.) Nemcsak azokat telepítették ki, akik az SS vagy a Volksbund tagjai voltak, hanem azokat is, akik az 1941-es népszámlálásnál német nemzetiségűnek vallották magukat, valamint azokat is, akik az eredeti német nevüket a később magyarosított név helyett újra felvették.
– Minden rosszban van valami jó – jegyzi meg Helmut. – Ha nincs kitelepítés, soha nem ismerem meg a feleségemet. Pedig ő egy lottónyeremény nekem – hunyorít szeretetteljesen és megszorítja Annuska kezét.
Bajor fehér kolbászt eszünk sült krumplival és salátával. A tea és a Wurst alatt apró gyertya ég. Nem hűl el az étel, ráadásul a sárga–piros fény még hangulatosabbá teszi az együttlétet.
∗
Pénteken Helmut hét órakor ébreszt. A reggeli kávézás közben azt tanácsolja, utazzunk inkább S-Bahnnal Frankfurtba; a rádió szerint az utakon több kilométeres dugók alakultak ki. Megfogadjuk az intelmet: a darmstadti főpályaudvarig autóval megyünk, onnan vonattal utazunk tovább. A szerelvénynek megállója van a vásárváros területén, így hát hamarosan a Buchmesse kellős közepén találjuk magunkat. Akkreditáció, aztán irány a vásár.
Mindent megnézni fizikai lehetetlenség. A házigazdák nyilvántartása szerint hat és félezer kiállító több mint 380 ezer kötetet hozott el Frankfurtba. Az épületeket mozgó járdák kötik össze, az udvaron buszok közlekednek a pavilonok között. A vásár területén és azon kívül felolvasóestek, viták, koncertek; a díszvendég, Magyarország színházi előadásai, tárlatai, koncertjei.
Elsőként természetesen a magyar kiállítócsarnokot látogatjuk meg. A 3.0 jelzésű pavilon mintegy kétezer négyzetméterén a látogató átfogó képet kap a magyar kultúráról, a könyvkiadásról. Ottjártunkkor éppen „előadás” zajlik a magyar kávézóban: a színpadon Esterházy és Dés László, a szaxofonjával. A német lapok egyébként abszolút sikeresnek értékelik a magyar bemutatkozást. A német nyelvterületen már nevet szerzett magyar írók mellett a Debrecenben élő Tar Sándor arat zajos sikert. A sajtó Tar leíró erejét, a műveiben megjelent hű társadalomképet, az elesettek, a hajléktalanok világának, életérzésének megjelenítését emeli ki.
A 4-es épület emeleti szintjei adnak otthont az elektronikus médiának, a számítógépes irodalomnak. Miközben a fiam felfedezőútra indul, én a ruhatár pultjának támaszkodva próbálom tehermentesíteni sajgó lábaimat. Ekkor hirtelen ismerős arc tűnik fel a bejáratnál; a magyar miniszterelnök.
Orbán Viktor kíséretével a földszinti előadóterembe tart. Követem a csoportot. Az ajtónállók közönyösen keresztülnéznek rajtam. Bent kiderül, a Frankfurt közelében élő magyar közösségek ünnepségébe csöppentem. Orbán a cserkészek közé ül, velük költi el ebédjét. Kamerák, néptánc, cigányzene, üdvözlő beszédek. A szónokok biztosítják a miniszterelnököt: a németországi magyarok mint eddig, ezután is mindent megtesznek azért, hogy segítsék az anyaország boldogulását; hogy minél előbb elnyerje az őt megillető helyét az európai népek közösségében.
∗
Szombaton délelőtt kitartóan járjuk Behnsheim, majd Darmstadt áruházait, üzleteit. Persze, nem puszta kíváncsiságból. Adott a cél: egy, lehetőleg márkás, 40-es, gumistoplis futballcipő, elfogadható áron. Az egyik darmstadti sportáruházban megleljük a hőn áhított portékát – fiam nagy örömére. Igaz, fehér színű, ami nem a legcélszerűbb viselet az esőtől áztatott őszi futballpályán – de hát nem lehet minden tökéletes.
Délután hármasban, Csaba, Attila és jómagam felmászunk az alsbachi várba. Jóllehet csak másodszor járok itt, mégis ismerősnek tűnnek a hegyvonulatok, és lent, a völgyben az utcák, a terek, a házak.
Márk és Helmut nem jön velünk, ők a Herta–Bayer-meccset választják. Helmut élő focilexikon. Nemcsak a német játékosok életrajzát fújja, de ismeri a magyar idegenlégiósokat is. Különösen Királyt, a Herta mackónadrágos kapusát dicséri.
Este vendégül látjuk a vendéglátókat. Oszi (Oswald Lorenz) a Thomas vendéglőt ajánlja. Nem csalódunk. Családias miliő, udvarias kiszolgálás, baráti árak.
Vacsora után beszélgetünk a tízéves együttműködésről, a jövőről. Oszi, Helmut, Marianna (Oszi felesége) és Annuska egymást túllicitálva emlékeznek a múltra. Egyetértenek abban, hogy a földrajzi távolság és a nyelvi nehézségek ellenére nagyon sokat fejlődött ez a kapcsolat. A két iskola közötti együttműködésből, az évi kétszeri diákcseréből számos, családok közötti barátság alakult ki. Ugyancsak példaértékű az énekkarok és a focisták közötti együttműködés.
Oszi szerint a jövőben nyitni kell a két község lakossága szélesebb rétegei felé. A meglévő önkormányzati és lakossági személyes kapcsolatokon túl erősíteni szükséges a szakmai, egyesületi szálakat. Az önkormányzatoknak e téren egyfajta közvetítői szerepet kell vállalniuk.
Helmut abban bízik, hogy előbb-utóbb a két település vállalkozói között is kialakul kapcsolat, együttműködés. Az OECD-be és a NATO-ba való felvétel után Magyarország csatlakozása az Európai Unióhoz már csak idő kérdése, és Magyarország mint EU-tag a német piacon sikerrel megvetheti a lábát. – A magyar szakemberek, vállalkozók sem tehetségtelenebbek másoknál, sőt – teszi hozzá, és egészségünkre emeli söröspoharát.
A búcsúzásnál Oszi a lelkemre köti: tudakoljam meg a jövő szeptemberi Szent Gellért Hét pontos idejét, mert hogy az énekkar már most tervezi a következő évi programját. Aztán a kezembe nyom egy okmányokkal megrakott szatyrot: Alsbach 2000. évi költségvetésének tervezetét kéne hazaszállítanom; a diósdi polgármester kérte a szeptemberi látogatáskor.
∗
Vasárnap reggel még alig pirkad, mikor magunk mögött hagyjuk Alsbach–Hähnlein házait. Aztán előbukkan a nap, és ragyogása végigkíséri utunkat. Alig nyolcórás autózás után ismét begördülünk a hegyeshalmi határátkelőre. A határőr int, mehetünk.
Itthon vagyunk. Itthon Magyarországon, itthon Európában.
Kiss Zoltán
(1999)
(A szerző a fenti riportjával második díjat ért el 2000-ben a frankfurti Evangélikus Médiaakadémia Hoffnung für Osteuropa c. pályázatán.)
Címlapkép: Diósd német testvérvárosa, Alsbach–Hähnlein egykori képeslapon (oldthing.de)
