Néha elgondolkodom, hogy a nyomasztó helyzetek összébb hozzák vagy távolítják-e egymástól az embereket. Még nem jutottam dűlőre ez ügyben. Ezért csak elmesélem, hogy elmentem bevásárolni.
Fiatal pár, kisgyerekkel és várandós anyukával mellettem:
– Tegyél be még egy pár lisztet, biztos, ami biztos!
Fiatalok, gyerek nélkül:
– Azt nézd, nincs több TEJ!?
A hűtőknél türelmesen vártam, míg egy hölgy eldöntötte, hogy akar-e túrót venni. Pont belógott az arca a másik hűtőajtó elé. Végül rám nézett.
– Nem akartam fejbe vágni a hűtőajtóval – mondtam mosolyogva.
– Az semmiképp sem lenne jó – nevetett. – Minden jót kívánok!
Jajj, gondoltam. Csak nő az a felhő a fejünk felett.
Majd a sorban állva, csurig töltött kocsival, annak a legtetején a kutyakajával, megkérdeztem a mögöttem jövő kerekesszékes férfit, beengedjem-e magam elé.
– Nem-nem! – felelte határozottan. – Menjen csak! Nem idegeskedünk. Fő a nyugalom!
– Így van, fő a nyugalom – felelem szilárd hangon, mondjuk közben sűrűn pislogok.
Végül átáll egy másik sorba, mögöttem egy hölgy pedig, meglátva a kocsimat, felkiált:
– A francba! – és már tolat is ki a sorból. Kérdőn nézek rá:
– A kutyakaja! Elfelejtettem! – nevetünk, és elrohan.
Az előttem lévő hölgy majdnem ottfelejti a szárított élesztőt. Berakhatnám magamhoz, de inkább odaadom neki. Megköszöni, majd bocsánatkérőn mondja:
– Vissza kellene szaladnom valamiért…
– Szaladjon csak – bólintok. Semmi nem múlik ezen.
Végül megkérdezem a mindig mosolygós pénztáros hölgyet:
– Teljes az őrültekháza?
– Az – bólogat vidáman. – Teljes.
És miközben mindenki mosolyog és kulturáltan társalog egymással, jó messziről, alig várom, hogy hazaérjek.
Ács Judit
Fotó: Unsplash
Címkék: #midióJudit, Koronavírus, Publicisztika
