Az alábbi írással nem csak kedves szomszédainkra, Bulla Józsefné Manci nénire és párjára, Jocóra emlékezünk, hanem mindazokra, akikért ezekben a napokban a midio.hu olvasói gyertyát gyújtanak.

„Meghalt egy öregasszony. Istenem. (…) Ember jön, ember megy. Ez a falu rendje.” Bächer Iván, Az elhagyott falu című könyvéből valók e sorok. A novellák hőse, Gold Jenő fővárosi hírlapíró tapasztalata e tárgyban nem csekély; temetett maga is sűrűn: szülőt, fiatal feleséget. Talán éppen emiatt ment, menekült a tolnai faluba. Hogy felejtsen, hogy egyedül legyen.

Persze, mint általában, szomszédja, jó szomszédja Gold Jenőnek is akadt. Lizi néninek hívták. – Hogy van, Lizi néni? – tudakolta Gold nap mint nap. – Csak lassan, édes kisszívem, csak lassan – jött a válasz.

Aztán egy napon Gold és barátai fölkísérték Lizi nénit a „dombra”. Hatvanhét évet élt. Hiába. Ember jön, ember megy. Ez a falu rendje.

Minekünk is volt egy szomszédunk, jó szomszédunk: Manci néni. Párjával, Jocóval élt boldogságban. Aztán egyedül maradt. Nem adott neki gyermeket a sors; gyereket szeretni azért tudott, nagyon is. – Husikám! – így szólította a mieinket: nagyobbat, középsőt, a legkisebbet. Névnapra, születésnapra, karácsonyra és húsvétra jutott virág, apró ajándék, szombaton, vasárnap kóstoló az ebédből.

Manci nénit március 6-án kísértük utolsó útjára a diósdi temetőben. Hetvenhat évet élt.

Istenem. Ember jön, ember megy. Ez a falu rendje…

K. Z.

(Diósdhéjban, 2002)

Képünkön: Emlékkönyvi bejegyzés

“Kicsiny fehér kápolnába,

Ereszkedjél térdre.

Kit legjobban szeretsz,

Imádkozzál érte.

Életednek koszorúja, három ágból legyen fonva:

Hit legyen az első szála,

Reménység a szomszéd szála.

Szeretettel összekötve,

Légy Te boldog mindörökre!

Sok szeretettel jegyzi: Manci néni és Jóska bácsi

Diósd, 1989. VII. 11.”