Szabó Kitti diósdi védőnő kedves lénye sokunknak hiányzik, mióta a fiatal anyuka néhány hónapja Észtországba költözött családjával. Kitti megrendítő, gyönyörű írása, a testvéri szeretet írása erőt adhat számunkra, hogy ha az élet „nem csak rózsaszín”, a lelkünk akkor is tiszta maradhat.
A kezembe akadt egy esküvői fotóm. Sosem tudom mi indítja be azt a folyamatot, amin az idő sem segít. Akkor sem, ha mind ezt mantrázzuk.
A menyasszonyi csokromban benne volt a gyűrűje, mert ő már nem lehetett ott velünk. A csokromat nem dobtam el. Neki adtam, a sírjára került.
Idén lenne 29. Próbálom elképzelni, hogy milyen volna ma. Még mindig olyan vékony lenne, hogy a vállaiba koccanna a homlokom, mikor megölelem? Vagy lenne már egy kis pocakja, amivel minden alkalommal szemrebbenés nélkül szekálnám? Vajon még ma is háromszor szedne anyu töltött káposztájából? Még mindig felhúzná a lábát, ha a konyhai széken ül otthon? Lenne már néhány ősz hajszála? Őrült forró vízben zuhanyozna órákig a mai napig? Még mindig fehér cipőket hordana? Vajon még ma is tudná, hogy hol van pontosan az a pont a tarkómon, ami olyan jól csattan ha a megfelelő szögből heccből rácsap? A gyerekeinek is olyan fülei lennének, mint nekünk, “szabóknak”? Ha túlélte volna a betegséget vajon minden nap nagyot sóhajtva végigsimítana a hegein?
Álmodj tovább, Öcsi, mert ha néha összekeverednek az álmaink, az olyan nagyon jó!
Fotó és megemlékezés: Szabó Kitti
Címkék: #midióKitti, Gyász, Szeretet, Testvér
