Takács Tibor (1927–2014) írót, költőt, Táncsics Mihály-díjas újságírót nemcsak művei révén ismerhetik a diósdiak; többször is járt nálunk író–olvasó találkozón, sokan személyesen is találkozhattak vele a közösségi házban. 1997-ben a Kossuth Rádió szerkesztői felkérték, hogy írjon és olvasson fel jegyzeteket a hajnali hallgatóknak a Reggeli Krónikában. Az elhangzott Útravalók 2004-ben kötetben is megjelentek. Sorozatunkban ezekből válogatunk.

Az író örömmel tett eleget a kérésnek, hiszen rádiósként indult a pályája, 1950 és 1954 között már dolgozott a Bródy Sándor utcában. A több évig futó sorozat megnyerte a hallgatók tetszését. Csak néhány vélemény a sok közül.

Polner Zoltán író, a Szeged című lapban: „Takács Tibor, a rádióban reggelenként lírai melegséggel megszólaló költő az emlékidézés nagymestere. Ma már csak tőle lehet hallani valami érdemlegest a múltról…”

Tódor Albert, Nagyszalonta polgármesterének telefonja: „Hallgattam a reggeli Útravalódat, és köszönöm Arany János, Zilahy Lajos, Sinka István és Erdélyi József városa nevében az elhangzottakat. Ezentúl várunk s úgy jöhetsz hozzánk, mint a villanyszámlás: bármikor, bejelentés nélkül…”

Dr. Hőgye István, a sároraljaújhelyi levéltár vezetője: „Hallgattam Útravalóidat, mindig figyelek bölcs, igaz, emberi szavaidra. Amiről beszélsz, az mindig méltóságos. A témáknak Te adod a fényt, az értelmet, új tartalmat.”

 

Vízkereszti alma

Amit most elmondok, családi hagyomány volt, s mint ilyen, megszeghetetlen. Édesanyám a nagymamámtól tanulta, ő a szüleitől, vagyis nemzedékek során öröklődött.

Karácsony estéjén édesanyám almát tett a vizes kancsóba. Ünnepi pillanat volt ez. Várt és áhított. A legszebb, piros jonatán almát úgy engedte a vízbe, mintha örök szertartást folytatna.

–Miért teszed bele? – kérdeztem eszmélésem idején.

–Hogy ne fájjon a torkunk. Ebben hinni kellett.

Igen, mi almás vizet ittunk Karácsonytól Vízkeresztig. Eleinte kiváló ízt adott az alma, de ahogy teltek a napok, úgy fintorogtam tőle, pedig naponta friss víz került a kancsóba. Volt nap, hogy akár háromszor­ négyszer is újratöltöttük. Csak azt nem értettem, ha ilyen finom és egészséges, akkor Lőrincz nagypapa miért issza szívesebben a bort? Nosza, megkérdeztem tőle:

–Te nem akarsz egészséges lenni?

–Én a bortól gyógyulok, unokám.

Egyébként nem volt ellenemre ez a megbolondított víz. Nagyon is kedveltem az első napokban. Ám amikor elérkezett Vízkereszt ünnepe, édesanyám éppoly ünnepélyesen, ahogy beletette, kivette az almát. Ha kijött belőle… Mert néha úgy megdagadt, hogy napokig a kancsóban hagytuk, amíg annyira összeaszott, hogy egyszerűen kiönthettük. De ha azonnal kijött, akkor édesanyám felszeletelte az almát. Egy cikkelyt nekem is adott.

–Edd csak meg, kisfiam – erőltette belém –, így leszel egészséges.

Amikor később, családfőként én is meg akartam honosítani ezt a szokást, nem sikerült.

Ma Vízkereszt napja van. Vajon isszák-e még az almától illatos vizet valahol e hazában? Most éppen fáj a torkom. Ha már elvetettük ezt a régi, szép szokást, akkor megérdemlem a torokfájást.

midio.hu

Címlapkép: Takács Tibor Diósdon dedikál

Címkék: Takács Tibor, Vízkereszt