Hajnali útravaló Takács Tibortól (2.) – Farsangi fánk

Hajnali útravaló Takács Tibortól (2.) – Farsangi fánk

Takács Tibor (1927–2014) írót, költőt, Táncsics Mihály-díjas újságírót nemcsak művei révén ismerhetik a diósdiak; többször is járt nálunk író–olvasó találkozón, sokan személyesen is találkozhattak vele a közösségi házban. 1997-ben a Kossuth Rádió felkérte, hogy írjon és olvasson fel jegyzeteket a hajnali hallgatóknak a Reggeli Krónikában. Az elhangzott Útravalók 2004-ben kötetben is megjelentek. Sorozatunkban ezekből válogatunk.

Farsangi fánk

Gyerekkorom kedvence volt a farsangi fánk. Édesanyám nem nagyon szerette, ha sütés közben melléje álltam, mert féltett a felcsapódó, sistergő zsírtól. Ismerte mohóságomat, és tudta, hogy képes vagyok a forró fánk azonnali felfalására. Ilyenkor nem volt időm kivárni, amíg behavazza finom porcukorral. De még jobb volt, ha édes baracklekvárt csurgatott a közepébe. Ennél jobbat nem ettünk farsang idején.

A tél elűzését is jelentette a vigalom. Noha Vízkeresztkor még csak a nagyon reménykedők mernek arra gondolni, hamarosan véget ér a fagyos idő. Szerettem a farsangot, mert a nővérem bálba járt, élveztem én is a szülői aggódást és féltést. Anyánknak is vele kellett mennie, s ilyenkor egyedül maradtam otthon.

Egyszer, ifjú emberként összeírtam, hogy miféle bálokat rendeztek akkoriban. A nagymamát is kifaggattam: volt-e bálban, Röszkén? Nevetve mondta, hogy volt bizony, de csak tollasbálban, ami alatt azt kellett értenem, hogy bebújtak a nagy dunna alá és ott báloztak kedvükre.

A farsangi mulatság jó öröm vízkereszttől hamvazószerdáig. Se én, se a nagymamám persze nem tudtunk semmit a római karneválokról, az ősi múltról, s arról, hogy a farsang nem más, mint a tél elűzésének egyik szertartása. Sok szép lakodalom esett ilyenkor, bele is pirult a nagymama, mint emlékeiben keresgélő, amikor megsúgta nekem, hogy ő farsangkor állt nagyapával a pap elé: 1882-ben. Azt már én számolom ki, hogy ennek éppen 115 esztendeje.

Még másról is mesélt. Arról, ami az 1879-es nagy árvíz előtt szokásban volt. Felöltöztettek rissz­rossz ruhákba egy szalmával kitömött bábút s aztán vagy elégették, vagy a Tiszába dobták, áldozatképpen. Azt már Bálint Sándor néprajzkutatótól tudom, hogy farsang végeztével a Szeged-alsóváros utcáin, kormos arcú, maskarába öltözött fiatalok vonultak fel, söprűvel verve a bámészkodó lányokat. Ilyenkor fatuskót húztak maguk után és ezt kiáltozták: „Ujjujuju vén juh, kimaradtam a farsangbú…”

Hogy miért jutott mindez az eszembe? Mert tegnap, hazatérve a szerkesztőségek világából, finom illatok fogadtak. A feleségem farsangi fánkkal várt. – Azért sütöttem – mondta –, ha bálba nem is megyünk, de érezzük, hogy farsang van!

Fotó: Csuziné Tóth Tünde