MiDió.hu - Harmadik állomás

A felszínt borító vastagabb talajtakaró természetes növényzete sztyepprét volt. Ennek helyén alakul ki a mai ún. lucernás, amely régebben művelés alatt álló terület volt. Ennek felhagyásával egy erősen degradálódott, főleg igénytelen gyomnövényekből alakult ki a mai növényzet, zavart száraz gyep. Ennek jellemző képviselői a taposást és bolygatást is elviselő növények, a nagy útifű (Plantago major), a réti here (Trifolium pratense), a fehér here (Trifolium repens). Előfordul vadrezeda (Reseda lutea), apró szulák (Convolvulus arvensis) és katángkóró (Cichorium intybus) is. A pázsitfüvek közül jellemző a csomós ebír (Dactylis glomerata), valamint az angolperje (Lolium perenne). A természetes növénytakaró túlélői azonban megpróbálják újra birtokba venni egykori élőhelyüket. Ennek legszebb példája a májusban tömegesen virító hegyi len (Linum austriacum) újbóli térhódítása. A gyepes területet északnyugat felől határoló cserjés is degradációra utal. Benne a gyepűrózsa (Rosa canina), a kökény (Prunus spinosa) a fő alkotó, amelyek között a hajdani erdő szárazságtűrő fái közül is megmaradt néhány mutatónak, ilyen a sokszor csak pár méter magasra megnövő virágos kőris (Fraximus ornus). Az ilyen bokros területeket kedvelik az apró énekesmadarak, mint a vörösbegy (Erithacus rubecula) és a tövisszúró gébics (Lanius collurio), amely zsákmányát bokrok töviseire szúrva tartalékolja. A hüllők közük ritka a gyorsmozgású fürge gyík (Lacerta agilis).

Diósd története

Diósd egyike legrégebben lakott településeinknek. A kedvező földrajzi tényezők hatására, már az őskorban megtelepedett ezen a tájon az ember. Itt hagyta keze nyomát a környező hegyek barlangjaiban, ahol titokzatos, méhkas alakú vermekre bukkantak a kései utódok a homokbánya művelése során. A római korból kevés leletanyag áll rendelkezésünkre. Az egykori római hadi út maradványait, valamint két észak-déli tájolású sírt sikerült feltárni. A honfoglalás utáni időkről már sokkal többet tudunk, hiszen az írásbeliség terjedése következtében számos oklevél áll rendelkezésünkre. Diósd, melynek nevét „csaknem mindig másképp és másképp írják”, eredetileg Diód (Dyod, Gyod, Gyog, Gyogh, Gyough, Gyoug-h) alakban használatos. Anonymus a honfoglalás kapcsán megemlíti: „Árpád… Kendnek földet adományozott Attila király városától Százhalomig és Dyodig, fiának meg egy várat népe őrizetére.” (Pais Dezső). A Szent Gellért-legenda és az ezt átvevő krónikák tanúsága szerint pedig állíthatjuk, hogy 1046-ban már templomos hely Diósd. Luxemburgi Zsigmond idejében említik a diósdi várat.

A falu életébe a török uralom hozta a legnagyobb változást, Diósd lakói elszéledtek. A Diósd faluhely a későbbi kutatások szerint nem azonos a mai faluhellyel, hanem a Kutyavár és a Szidónia-hegy közötti völgyben, illetve a Szidónia-hegy déli lankás részére jelölték meg faluhelyként. A hódoltság után a falvak nagy részét újra kellett telepíteni. Az új népesség az egykori Diósdtól mintegy 1,5 km-re építette fel faluját. Valószínűleg Diósdon a megtelepülők között elsőként a szerbek jelentek meg, de népesebb csoport érkezett német nyelvterületről. A németség feltehetően a XVIlI. század elején jött Diósdra. Diósd szerb nevét nyilván a szomszédos érdi rácok adhatták. Ez egyébként a magyar Diósd szerbre való lefordítása, amely később Órás falunévvé torzult. Az 1774-ben már bizonyítottan újjátelepült falu hamar virágzásnak indult. A XVIII. században e területet többek között az Illésházy és Péterffy család is birtokolta, 1772-ben Illésházy János kápolnát emeltetett a Szeplőtelen Fogantatás tiszteletére. (Ezt nevezzük a hagyomány alapján ma Szent Gellért-kápolnának.) A XVIII. században szőlőtermesztő, bortermelő vidék volt, a jó klíma és a közeli borpiac miatt. A szőlőtermesztés a filoxérapusztítás után is folytatódott, de kisebb mértékben. A szőlőtulajdonosok fokozatosan tértek át az őszibarack-termesztésre. A kertekben és a szabadban rengetek kökénybokor, füge, naspolya, diófa, mandulafa és kukorica volt. Szántókkal és legelőkkel is rendelkezett a település, például a régi Csapágygyár területén is, ahol egy nagy tó is volt, melynek vízét több forrás biztosította. A mai Völgy utca mellett pedig téglagyár működött.

Tudtad?

Közel 20 évig Diósdon élt és alkotott Magyar Gyula (1884. április 24.–1945. május 5.) botanikus, kertész, növénynemesítő, aki a hazai gyümölcstermesztés és kertészeti nemesítés fellendítésén dolgozott és új fajtákat nemesített? Új nemesítései közt említhető a magyar lonc, a kései bronzos Elberta és a Magyar arany duránci őszibarack, a diósdi félpapírhéjú mandula, a Jász Kincse sárgadinnye, a Turul paradicsom. A dísznövények közül rózsákkal, évelőkkel, az növényházi kultúrák közül az orchidea-, billbergia-, bromélia, ciklámen- és muskátlifajok nemesítésével foglalkozott.