Immár harmadik éve december közepe táján e-mailben fordulunk író és költő szerzőinkhez: írjanak, vagy meglévő munkáikból válasszanak egy alkotást a midio.hu olvasóinak, mintegy karácsonyi ajándékul. Az alábbiakban Sánta György írását adjuk közre.
Amikor Kézdi Sándor december elején megkapta az értesítést a majd negyedszázada Dél-Amerikában élő fiától, hogy a karácsonyt – járvány ide vagy oda – öreg szüleivel és a vele érkező feleségével együtt akarja tölteni, nagyot sóhajtott. Talán az örömtől, vagy mégsem attól, de nem igazán tudott mit mondani, csak annyit fohászkodott a telefonban: „Nagyon várunk.”
A kurta válasznak megvolt az oka, kilenc éve nem látta a fiát. Igaz, naponta telefonáltak, de az nem ugyanaz, mintha látja, beszél vele. Az ok is adott volt, miért nem jött: a legfontosabb a munka, majd a felesége munkája, a legutóbbi éveket meg a járvány vitte el.
Aznap délután csak a fiára gondolt. A gyerekkorából merültek föl benne az emlékek. Mivel Kézdi öregember volt, meg aztán advent idején a számvetés is járja, magában őrölte a szavakat, mondatokat: „Nem voltam belátó ember, sokszor elrontottam a fiam karácsonyát.”
Ezt nagyon hétköznapi megfontolásból tette. Egyszerűen nem szerette az ünnepeket, a csődületet. Fiatalkorában az volt a véleménye, neki akkor van ünnepe, ha ő akarja, ha ő csinál magának. Persze ezt nemigen hangoztatta, mindig is engedett a szokásoknak, azok alól igazából nem is akart kibújni, de nem is mert. Talán leginkább a karácsonyfa díszítésekor bújt ki belőle az ördög, amikor az angyalok hangját kellett volna hallgatniuk. Ilyenkor kedvetlenül fogta be a fiát is a díszek, a gyertyák, a csillagszórók elhelyezésébe, egyszóval az illatozó fenyő feldíszítésébe, és a munka megkoronázásaként a csúcsdísz felrakásába.
A baj és a gond ekkor „csúcsosodott” ki. Ekkor követte el a hibát, nem egyszer vagy kétszer, hanem rendszeresen, és okozott szomorúságot egyetlen fiának. A csúcsdísszel volt a gond, mely a felemelkedett embert jelképezi, Jézust, a megváltót, aki eljutott a csúcsig, sőt azon is túl. A csúcsdísszel, mely gyakran lángos csillag formájú, mert ez hozta hírül a Napkeleti Bölcseknek a Megváltó megszületését. A dísz „feltűzéséhez” kis létra kellett – mert a fák a gyerek miatt legalább kétméteresek voltak minden évben –, hogy arra felkapaszkodva biztonságosan tudjon dolgozni. Kézdi viszont lustaságból vagy éppen az ünnep kiváltotta dacoskodásból nem vette igénybe az eszközt.
Száz szónak is egy a vége, lábujjhegyen állva erőlködött inkább ilyenkor, és a vékony üvegdísz, amikor a fa tetejére erőltette, az évek során nem egyszer, nem is kétszer, elpattant vagy eltörött. Ilyenkor vagy sután felkötözte a megsérült díszt, vagy ha erre nem volt mód, egyszerűen kidobta a szemétbe. És karácsonyeste, a gyerek legnagyobb bánatára, ott állt a fenyő a szobában, csúcsdísz nélkül.
Ezen a karácsonyon, sok év után ismét egy hatalmas, terebélyes karácsonyfa díszelgett a nappali sarkában. Ők négyen körbeállták az illatozó fenyőt. A két asszony hozzáfogott a gyertyák meggyújtásához – az öregember az idén nem kereste elő a villanyfüzért, azt akarta, minden úgy legyen, ahogy régen.
Kézdi és a fia a gyertyák fellobbanó sárgáspiros fényében szótlanul nézték a fát. Az üveggömbök, a kecses gipszfigurák, az aranymázba mártott és az évek során kissé megszürkült diók mindkettejüknek ismerősek voltak. Csak a karácsonyfa tetején ékeskedő, tökéletes dísz volt vadonatúj: hiába, azért a karácsonyfa csúcsdísszel az igazi…
Sánta György
midio.hu
Címlapkép: Facebook
Címkék: csúcsdísz, karácsonyfa, Sánta György
