Decemberi sötét estéken, Jézuska-várás idején fokozottabban villannak fel gyermekkori karácsonyok emlékei. Első visszaemlékezésem 1944 karácsonyára datálódik. Négyéves múltam.
A háborúból csak annyit észleltem, hogy mindenütt katonákat láttam, s hol T.Gy-ék pincéjébe szaladtunk, hol Herbszt jegyző bácsiékhoz mentünk. Néha otthon is tartózkodtunk. Az ajándékoknak nem sokáig örülhettem. Kicsi szívem minden vágya egy roller volt. Kaptam is karácsonyra egy szép, zöldre festett fa „járművet”. Azon az estén a lakásban rolleroztam fel s alá. Többet sosem láttam. Sok évvel később tudtam meg, hogy az orosz katonák betüzelték. (Miért is ne, hisz fából volt!) Keresztanyám Jézuskája hozott egy barna hajú, síró babát. Néhány nappal később az udvarra kidobva, piszkosan, csapzottan, sípját kitépve találtam meg. Édesanyám megfoltozta, megmosdatta, sok évig játszottam vele, de ma is magam előtt látom a hóban feküdni, s érzem a döbbenetemet – miért kellett ezt tenni vele? Felnőtt fejjel tudom, másokat ennél sokkal nagyobb bánat ért, mégis, nekem ez lett az első maradandó karácsonyi emlékem.
A következő évek ünnepei már békésebbek, szebbek voltak. A múló idő még szebbé tette azokat. Egy villanásra felbukkan előttem egy oldalra dőlt karácsonyfa. 1945-öt vagy 46-ot írtunk akkor. A konyhában üldögélve zajt hallottam a „spejzből”. Berohantam. Uram Isten, egy nagy karácsonyfa! Néhány dísz is volt rajta. Édesanyám utánam jött, azonnal elmagyarázta, hogy az angyalka sietve hozta, véletlenül felborította. Ez elhihető volt, de hogy hozta be azon a kis spejzablakon? A válasz most sem késett: „angyali hatalmánál fogva.” Ja, így már más!
A háború utáni UNRA-csomag révén gazdag karácsonyom is volt. Ma is látom a piros és sárga x mintájú „gyönyörű” világoskék flanel-ruhát. Sokáig viseltem. Kaptunk a csomagban piros, zöld, barna, kúpos alakú gumicukrot. Édesanyám cérnára fűzte. A karácsonyfa méltó dísze lett. Egy konzervdobozban melasz volt. A sötétbarna ragacsot élvezettel nyalogattam, mintha méz lenne. Volt dobozban sárgaborsóőrlemény is. Az ebből készült főzeléket nagyon szerettem. Ma is sokszor főzök feles borsót.
Több éven át szentestén, besötétedéskor édesanyám kézen fogott, s elindultunk karácsonyfa-nézőbe. Néhány percre betértünk egyik-másik rokonunkhoz, benéztünk ablakokon: „Itt már járt a Jézuska, ide majd csak ezután jön.” Felnőtt fejjel értettem meg, hogy így próbálta pótolni a karácsony meghittségében még jobban hiányzó hadifogoly férje ( az édasapám) hiányát. E gyermekkori emlék ma is arra késztet, hogy korábban kislányommal, mostanában unokámmal én is Jézuska-nézőbe induljak.
1948 karácsonyát már hármasban töltöttük. Édesapám ez évben jött haza a szovjet hadifogságból. A karácsonyfa alatt – nagy örömömre – szép bababútort találtam. Évek múlva tudtam meg, hogy késő esténként, amikor én már az „igazak álmát” aludtam, apu a konyhában e bútort készítette. (Műbútorasztalos volt a szakmája.) A bútor generációkat kiszolgált. Ma, 60 év elteltével is épségben megvan. Kis unokám játszik vele, én pedig – édesapám emlékére – vigyázva őrzöm.
Görögné Horváth Katalin
Katica néni Az én Diósdom c. könyvéből
Fotók: Diósdfa/Natta János
A kiemelt képen: Párduczék
Címkék: Diósd, Karácsony