„Hirtelen azt hitte, mint ember, egy pillanatra lázadva szembeszállhat a végtelennel, amelyet inkább magához ölelni szeretne. Minden isteni alázat hiányzott belőle. Ekkor körülnézett, nem látja-e szomszéd vagy ismerős, és a fagyott földre rogyva megkeresztelte a homlokát.”
Bökény Kristóf matematika–fizika szakos tanár, miután véget ért a vigalom karácsonyeste – az ikerfiai, kezük ügyében az ajándékokkal álomra hajtották a fejüket, a nagyszülők és a felesége csendesen beszélgettek a karácsonyfa mellett –, magára kapta elhasznált, de kedves bekecsét, kiment a házuk udvarára, majd felnézett a téli égboltra. Nem volt nagy hideg, csak annyira, hogy a feje fölé tornyosuló, bársonyosan sötét kupolán minden csillag tisztán ragyogott. Nem tudta levenni a szemét a látványról. Körülötte bensőséges, suttogó volt a csend; karácsonyi csend, amely mindig ünnepélyes és méltóságos. Ő is úgy érezte. Majd azt látta, hogy néhány csillag megrebbent, mintha biztatva hunyorítottak volna. Egyre jobban befogadta az éjszaka és a végtelenség.
Ilyenkor van az, hogy minden emberfia megborzong. Vele is ez történt, de abban biztos volt, hogy nem a hidegtől. Egyfajta különös érzés járta át, ha akarta volna sem tudta volna függetleníteni magát ettől. Mert ez volt a karácsony misztériuma. A beavatás, amely máig csupa titok maradt, amelyet nem megfejteni kell, hanem létrehozni.
Egyedül volt, de mégsem magányos. Hirtelen körülvette a hit, a babonák, a hiedelmek világából megelevenedett lények karneválja. Hitte az Istent, de pogány is maradt. Az ősi misztérium tartotta fogva. Innen-onnan látomásai keletkeztek; érzett, látott, hallott. Látta a jászolt a kisdeddel és érezte a békés háziállatok akolmelegét, látta az egyetlen csillagot, hallani vélte az angyalok kórusát és a csengő csilingelését, ahogy a mesebeli szánkók az égbe röpítik törékeny járművüket.
Kristóf tanár úr a realitások embere, a fizika törvényeiben hitt; tudta, hogy a valóság képletekkel leírható – miközben a mese és a valóság csodáját is érezte. Tisztában volt vele, hogy a csoda maga a sötét, hideg, bizonytalan és kiszámíthatatlan univerzum, ahol nincs helye a véletlennek. És addig kiszámíthatatlan, amíg a tudósok a képleteikbe foglalva le nem írják a jelenséget. Ő már tudta jól, hogy aprócska naprendszerünk a bolygóival és holdjaival nem örök, nem végtelen életű. És az a fénylő csillag, mely égő atomreaktorként ontja ránk fényét és melegét, ötmilliárd év múlva már nem lesz. Vele együtt hal meg a Föld és a többi bolygó. Tehát valójában nincs titok, misztérium, csak felfedeznivaló. A tudósok azt is leírták: van rá esély, hogy nagyjából ezzel egy időben az Androméda-köd és a Tejútrendszer összeütközik. Ez megint csak pusztán fizika. Hogy mégis kell a képzelet, ez sem nem isteni, sem nem ördögi, sokkal inkább emberi.
A tanár úr mindezt így gondolta, és akkor sem érezte kótyagosnak magát, amikor a karácsonyi száncsengő ezüstharangja csengett-bongott a fülében. Újra csak a sötét égboltra szegezte a tekintetét, és a megfoghatatlan, kiismerhetetlen, ijesztően titokzatos mindenség érzékelésétől ujjongó józanság fogta el.
Hirtelen azt hitte, mint ember, egy pillanatra lázadva szembeszállhat a végtelennel, amelyet inkább magához ölelni szeretne. Minden isteni alázat hiányzott belőle. Ekkor körülnézett, nem látja-e szomszéd vagy ismerős, és a fagyott földre rogyva megkeresztelte a homlokát. Amilyen hirtelen leroskadt, olyan gyorsan, a higgadt tanár meggondoltságával pattant fel. Szerencsére. Szinte abban a pillatatban, amikor a felesége kinézett hozzá.
– Kristóf, nem fázol? Gyere be.
– Gyere ki te is! Nézz fel a csillagokra!
És az asszony megérezte a hangján azt a „különös érzést”. Fázósan összehúzva magát kiszaladt hozzá. A férje nyomban átölelte, ő pedig már húzta is befelé a párját, így összeölelkezve.
– Figyeld csak meg – súgta a férfi halkan az asszony fülébe –, karácsonykor újabban alig hull a hó.
Sánta György
midio.hu
Illusztráció: Facebook, Pixabay
Címkék: Hit, Karácsony, misztérium, tudomány
