Több mint két hete home office-ban dolgozom, ráadásul – megfogadva az ajánlást/ kérést/parancsot – életkoromnál fogva teljes karanténban.

Úgy alakult (történelmileg, ahogy anno az egypártrendszert magyarázták), hogy ketten bolyongunk közel 150 négyzetméteren. Egy déli fekvésű, napos tetőtéri szobát jelöltem ki magamnak otthoni irodának. A két ablakon zúdul be a március végi napfény (most éppen, bár hétfőtől újra fagyot mondanak), de hála Zoller Zoli pliszéfüggönyének, kellően árnyékolni tudom a laptopom képernyőjét.

Most, hogy a napi két óra ingázást megspórolom, több lett a szabadidőm, aktívabb lettem a közösségi hálón. Olvasom a karanténnal kapcsolatos, szellemesebbnél szellemesebb bejegyzéseket. Nem vagyok viccgyártó, túl nagy fogyasztó sem, de egyet én is előállítottam.

„Túl hosszú a hétvége péntek délutántól vasárnap estig. Kezdünk egymás idegeire menni. Alig várom, hogy hétfő reggel legyen, és újra beülhessek a székembe a munkahelyemen…”

Amúgy innen, a tetőtérből (mily érdekes) tetőket látok. Ringék, Albitzék cserepe régi típusú, kicsit már kifakult, megkopott; a közvetlen szomszédoké új, csillogó, büszkén veri vissza a napfényt.

Ahogy nézem a különböző magasságú, formájú tetők által határolt teret, egy vers utolsó sora ugrik be: …mint tető legtetején a cserepező…

Elsőként Csepeli Szabó Bélára gondolok, nem tudom miért; talán mert csepeli munkásból lett költő, újságíró.

Beütöm a fenti sort a keresőbe: Illyés Gyuláé a vers. Igen, a költemény az idézett, emlékezetbe égett szavakkal zárul. De előtte ott van egy fél versszak, melynek ma sajnos aktuálisabb üzenete van a békés alkotómunka dicsőítésénél: „Adjam tovább, hogy / ami volt, elmúlt / hirdessem, éled /ami elpusztult…”

 

 

Illyés Gyula: Cserepező

Olvastam épp, itt–

a rom-szobában

oly elmerülten,

magambazártan,

hogy bent egy hang lett,

ha cinke dal

csapta fülem meg,

vagy kocsi-zaj.

 

Közbe – (mióta?

magam se tudtam) –

valami ritmust

dobolt az ujjam,

monoton, messzi

ütem-zenét,

mint állomáson

a készülék.

 

Ejh, ez az ujj! Mi

üzen így néki?

Szinte csaholna!

Ugyan ki készti?

Újra madárfütty?

Gépdohogás?

Füleltem, vízcsap?

Nem, – kalapács!

 

Persze! Itt szembe

dologba kezdtek!

Fönt a munkások!

Már cserepeznek!

Onnan jön ez a

friss üzenet,

ők verik ezt a

jó ütemet.

 

A sürgetést, hogy

álljam a versenyt,

hagyjam a könyvet,

írjam e verset,

tegyem, de tüstént

amit tudok,

doboljam én is

az indulót.

 

Adjam tovább, hogy

ami volt, elmúlt

hirdessem, éled

ami elpusztult,

üssem világgá,

mint a tető

legtetején a

cserepező.

 

K. Z.

midio.hu

Fotó: midio.hu