Több mint két hete home office-ban dolgozom, ráadásul – megfogadva az ajánlást/ kérést/parancsot – életkoromnál fogva teljes karanténban.
Úgy alakult (történelmileg, ahogy anno az egypártrendszert magyarázták), hogy ketten bolyongunk közel 150 négyzetméteren. Egy déli fekvésű, napos tetőtéri szobát jelöltem ki magamnak otthoni irodának. A két ablakon zúdul be a március végi napfény (most éppen, bár hétfőtől újra fagyot mondanak), de hála Zoller Zoli pliszéfüggönyének, kellően árnyékolni tudom a laptopom képernyőjét.
Most, hogy a napi két óra ingázást megspórolom, több lett a szabadidőm, aktívabb lettem a közösségi hálón. Olvasom a karanténnal kapcsolatos, szellemesebbnél szellemesebb bejegyzéseket. Nem vagyok viccgyártó, túl nagy fogyasztó sem, de egyet én is előállítottam.
„Túl hosszú a hétvége péntek délutántól vasárnap estig. Kezdünk egymás idegeire menni. Alig várom, hogy hétfő reggel legyen, és újra beülhessek a székembe a munkahelyemen…”
Amúgy innen, a tetőtérből (mily érdekes) tetőket látok. Ringék, Albitzék cserepe régi típusú, kicsit már kifakult, megkopott; a közvetlen szomszédoké új, csillogó, büszkén veri vissza a napfényt.
Ahogy nézem a különböző magasságú, formájú tetők által határolt teret, egy vers utolsó sora ugrik be: …mint tető legtetején a cserepező…
Elsőként Csepeli Szabó Bélára gondolok, nem tudom miért; talán mert csepeli munkásból lett költő, újságíró.
Beütöm a fenti sort a keresőbe: Illyés Gyuláé a vers. Igen, a költemény az idézett, emlékezetbe égett szavakkal zárul. De előtte ott van egy fél versszak, melynek ma sajnos aktuálisabb üzenete van a békés alkotómunka dicsőítésénél: „Adjam tovább, hogy / ami volt, elmúlt / hirdessem, éled /ami elpusztult…”
Illyés Gyula: Cserepező
Olvastam épp, itt–
a rom-szobában
oly elmerülten,
magambazártan,
hogy bent egy hang lett,
ha cinke dal
csapta fülem meg,
vagy kocsi-zaj.
Közbe – (mióta?
magam se tudtam) –
valami ritmust
dobolt az ujjam,
monoton, messzi
ütem-zenét,
mint állomáson
a készülék.
Ejh, ez az ujj! Mi
üzen így néki?
Szinte csaholna!
Ugyan ki készti?
Újra madárfütty?
Gépdohogás?
Füleltem, vízcsap?
Nem, – kalapács!
Persze! Itt szembe
dologba kezdtek!
Fönt a munkások!
Már cserepeznek!
Onnan jön ez a
friss üzenet,
ők verik ezt a
jó ütemet.
A sürgetést, hogy
álljam a versenyt,
hagyjam a könyvet,
írjam e verset,
tegyem, de tüstént
amit tudok,
doboljam én is
az indulót.
Adjam tovább, hogy
ami volt, elmúlt
hirdessem, éled
ami elpusztult,
üssem világgá,
mint a tető
legtetején a
cserepező.
K. Z.
midio.hu
Fotó: midio.hu
Címkék: #midióZoltán, Diósd, Koronavírus
