A karácsonyvárás izgalmas, megható, nosztalgikus, hagyományokkal teli hangulata meghatározza a decembert. Az adventi koszorú gyertyáinak meggyújtása, a sütemények közös megsütése, a gondos fenyőválasztás, a karácsonyfadíszek készítése mind-mind a szeretet ünnepének örömét hirdeti.

 

„Szép Tündérország támad föl szívemben

Ilyenkor decemberben.

A szeretetnek csillagára nézek,

Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,

Ilyenkor decemberben.”

(Juhász Gyula: Karácsony felé, részlet)

A faállítás szokása már nagyon régről eredeztethető, de még ezt is megelőzték a virágzó Borbála-ágak vagy a tálkákban hajtatott gabonamagvak, a Luca-búza ültetésének szokása. Az örökzöld növények már az ókori népeknél különös jelentőséggel bírtak. A magyar népi misztériumokban is már nagyon korán szerepel a „tudás fája”, az almával, dióval, mézeskaláccsal díszített, felfüggesztett fenyőág, mely rokona az „életfa” szimbólumának.

Fenyőfát először Németország területén díszítettek valamikor a 16. században. Több elképzelés is létezik, és az egyik szerint valószínűleg Luther Márton volt az első, aki egy téli estén hazafelé tartva egy fenyőn ragyogó csillagfényekre lett figyelmes. Annyira megtetszett neki a látvány, hogy a családjának is meg szerette volna mutatni, így aztán otthon gyertyákat helyezett egy fenyőfára. A szokás fokozatosan terjedt el német földön, és csak a 19. század első évtizedeiben került át Berlinből Bécsbe. Amerikába német telepesek vitték magukkal. Lassan hódított, de a 19. század végére már hihetetlen népszerűségre tett szert.

Magyarországon az első karácsonyfát valószínűleg Brunszvik Teréz grófnő állította 1824-ben, de elterjesztésében nagy szerepe volt a Podmaniczky családnak is. A városokban elég gyorsan meghonosodott, először a főúri, majd a polgári családokban, de a falvakban csak később, a 19. század végén, 20. század elején vált szokássá. A feldíszített fenyő a magyar szépirodalomban először 1854-ben, Jókai Mór A koldusgyermek című karácsonyi elbeszélésében jelent meg.

 

„Bizalmas szívvel járom a világot,

S amit az élet vágott,

Behegesztem a sebet a szívemben,

És hiszek újra égi szeretetben,

Ilyenkor decemberben.”

(Juhász Gyula: Karácsony felé, részlet)

A csodálatos, örökzöld fenyő a keresztény vallás szimbolikájában az isteni fényforrás, Jézus születésének, a karácsonynak a jelképe. Az első fenyőfákat piros almával, dióval, ostyával, mézeskaláccsal díszítették, valamint fából és textilből készült kicsi figurákat, madarakat, angyalkákat, papírvirágokat aggattak rá. A csillogó díszek csak a 19. század végén váltak népszerűvé, bár üvegdíszek gyártásáról már 1848-ból származik az első adat. A karácsonyfa tetején található csúcsdísz általában csillag alakú volt, és a betlehemi csillagot jelképezte, melyet később sok helyen felváltott a hegyes végű „templomforma”. Szinte minden család karácsonyfáján változatos színű gömbök ragyognak a lámpafényben. Ezek a piros alma helyett a paradicsomi fa almáját szimbolizálják. Régen világítására gyertyákat használtak, ma színes fényfüzérek szolgáltatják csodás fényeit. A színes girlandok, szalagok és angyalhajak részben a paradicsomi fára tekeredő kígyót, részben pedig a teremtést átszövő időszálakat jelképezik.

A szaloncukor a karácsonyfán magyar jellegzetesség. Kezdetben házilag, kézzel készítették, ahogy általában a többi dísz is otthon készült. A Magyar Iparművészet című folyóirat már 1911-ben figyelmeztette olvasóit, hogy vigyázzanak, ne váljanak a karácsonyi díszek a sorozatgyártás áldozatává. „Egy karácsonyfa, amelyet magam csináltam, az egész múltamat, mindent, ami az emlékeimben kedves, meghitt és kellemes, jelentheti a számomra, de mit kezdjek egy fával, amelyet idegen emberek csináltak meg anélkül, hogy ismertek volna engem?”

A karácsonyi díszek hordozzák egy család múltját, jelenét és a jövő üzenetét. Nem állítom, hogy a mi díszeink csak kézzel készültek, de az biztos, hogy nekünk ezek kincsek, melyek sok örömöt, hangulatot, szeretetet és emléket őriznek. Az első közös karácsonyfánkra papírdíszeket készítettünk, de hogy legyen valami csillogó is rajta, szép, színes, mintás üveggömböket is vásároltunk. Nagy gonddal feldíszítettük, hiszen első gyermekünk karácsony napján lett egyéves. Ahogy elkészültünk, abban a pillanatban ledőlt a fa, és a gömbök többsége összetört. Csak néhány élte túl a balesetet, azok még ma is csillognak a fenyőfánkon. Azóta sem vásároltunk bolti díszeket, csupa emlék a mi fánk. A gyerekeink által készített apró figurák sokasága, a tanítványoktól kapott rengeteg kedves emlék, kerámia mézeskalácsok, horgolt angyalok, korongok, textil madarak, fenyőfák, fa- és fémdíszek egyvelege teszi különlegessé. Mindegyiknek külön története van, csakúgy, mint a saját készítésű kedvenceknek is, melyeket régóta gyűjtögetünk. A fadíszítésnél elmaradhatatlanok a nagymamáktól örökölt nagyon régi díszek, és a nagypapa doboza, a dédnagymama imakönyve, melyek az ágak között megbújva őrzik gyermekeink kicsi kori fotóját. Minden apró dísz kincs a számunkra, múltunk, jelenünk köszön vissza bennük, és amióta unokáink képe is a fára került, azóta a jövő csodája is megjelenik rajta.

Bármily fantasztikus is a feldíszített karácsonyfa, és elképzelhetetlen nélküle ez az ünnep, mégis mindennél fontosabb a szeretet, a család összetartó ereje, a karácsony megható üzenete, melyet egy csodálatos, ragyogó fenyőfa még meghittebbé tesz.

„… És valahol csak kétkedő beszédet

Hallok, szomorúan nézek,

A kis Jézuska itt van a közelben,

Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,

S ne csak így decemberben!”

(Juhász Gyula: Karácsony felé, részlet)

R. Sinkó Ilona

midio.hu

A fotók a szerző családi archívumából valók

 

 

 

 

 

Címkék: #midióIca, Advent, Család, Karácsony, karácsonyfa