Az Országgyűlés 2011-ben nyilvánította november 13-át a magyar nyelv napjává. Azért meghatározó a dátum a magyar nyelv életében, mert 1844-ben ezen a napon fogadták el a magyar nyelvet hivatalossá tevő törvényt. Fodor Veronika meséjével köszöntjük a magyar nyelv napját.

Fodor Veronika író, szerkesztő Labdarózsa című meséje, ami egy régi könyvtárban játszódik, Miklya Zsolt születésnapjára készült, egy meglepetéskötetbe. Miklya Zsolt  Quasimodo-emlékdíjasHUBBY-díjas magyar költő, pedagógus, szerkesztő, gyermek- és ifjúsági irodalmi szakember, a Parakletos Könyvesház felelős szerkesztője, az Író Cimborák műhely alapító tagja. Legfrissebb kötete a felnőtt verseket tartalmazó Párakép fölött című, mely 2019-ben jelent meg a Magyar Napló Kiadó gondozásában.

 

Fodor Veronika:

Labdarózsa

Melankólia kisasszony az Elfeledett Könyvek Könyvtárában ült. De nem ám az egyetlen megmaradt széken, vagy a portól színevesztett régi fotelban. A párától öblösre hajlott galéria közepéről lógatta le a lábait. A kovácsoltvas csigalépcső korlátjára labdarózsa tekeredett. Tenyérnyi, fehér gömbjei szinte hozzábújtak a fejükkel, ahogy felfelé igyekezett közöttük. Egy a kezében maradt. Nem tudni, hogy akarattal szakította-e le, vagy a rózsa már egyébként is leesett volna a bokorról, csak így a szerencsés véletlen Melankólia kezébe terelte. Nem félt a magasságtól. Inkább a választás nehézsége rémisztette meg.

A könyvgerincek tarkán és csalogatón bámultak rá a polcokról. Melankólia kisasszony szerette a szavakat, de a képeket és a színeket sokkal jobban. A selyemcukorka-színeket finom virágszirmokkal, a fenyőzöldet messzi tölgyfaerdők képeivel és apró, aranyszín madarakkal, a kobaltkéket mindenféle régi írásjelek kacskaringós betűivel. Sorra vette a szebbnél-szebb könyveket, de nem tudott dönteni, csak a labdarózsát pörgette az ujjai között. Aztán éppen olyan volt, mintha egy nagyon pici forgószél felkeverte volna a port a szoknyája körül. Ahogy odanézett, a virág kihullt a kezéből a galéria padlójára. Lehajolt volna érte, de a labdarózsa látszólag önálló életre kelt, és elindult az egyik roskadásig megrakott könyvespolc felé. Ahogy közelebb ért, már el tudta olvasni a könyvek címét, amiket az imént nézegetett a távolból. A kék színű: Az univerzum. végtelenül nagy és hihetetlenül apró dolgok lexikona, a fenyőzöld: Amiről az erdők suttognak, mellette a Valódi nemesek és hősök kézikönyve olyan kardok rajzaival, amiket Melankólia még sohasem látott.

A labdarózsa egy utolsót pördült a levegőben, és a selyemcukorszín könyv tetejére hullt. Aztán nem mozdult. A kisasszony óvatosan nyúlt felé, hátha újra repülni támad kedve, de nem. A virág pontosan ott maradt, ahova az apró forgószél terelte. Melankólia kisasszony felemelte a rózsát, a hajába tűzte, és óvatosan kihúzta a cukorkaszín könyvet a polcról. Széltündér és más mesék – olvasta fel hangosan magának, és ámulva nézte, ahogy a nyitott könyvben egyre pörögnek a lapok.

midio.hu

Az illusztráció Békefi Ákos munkája