Egy házaspár, akit receptre kellene felírni szomorúság ellen. Mindig nevetnek, mindenük nevet! Az Érdligeten élő, diósdi gyökerekkel rendelkező Zollerné Szász Erika és férje, Zoller Zoltán idén 50. házassági évfordulójukat és 70. születésnapjukat is ünneplik. Szerencsés vagyok, mert gyerekkorom óta ismerhetem őket, de azt csak nemrég tudtam meg, hogy fiukra, Zsoltira 17 évig vártak. A reményt, hogy egyszer gyermekük lesz, ez idő alatt egyszer sem adták fel. Közelgő aranylakodalmuk alkalmából, az esküvői albumot nézegetve beszélgettünk.
Erika és Zoli 1973. október 6-án
– Gyönyörűek vagytok!
Zoli: Nem, csak Erika szép! Különben el sem vettem volna! Annyit nem ihatok…
– Meséljetek, hogy kezdődött! Egyszer csak megláttad ezt a szép lányt?
Zoli: Bizony. Akkor kezdtem el látni!
Erika: Kezdjük ott, hogy a gyerekkorunkat teljesen máshol töltöttük. Én tősgyökeres diósdi vagyok, a János kórházból rögtön Diósdra hoztak. Ugye, Mama? (Erika 95 éves édesanyja ott ül velünk az interjú készítésekor – Sz. K. N.) Apukámat, Szász Jóskát, sokan ismerték, kedvenc volt Diósdon. Ő darálta a kukoricát, a központban volt a darálója, ahol a Kesztyűgyár működött régen. Nagyon jó kis gyerekkorom volt nekem.
„Nagyon jó kis gyerekkorom volt nekem”
Zoli ezt nem mondhatja el magáról, 14 éves korában elváltak a szülei, és így került ő végül is Érdligetre egy rokonhoz.
Teljesen egykorúak vagyunk, ’53-asok, csak ő egy hónappal fiatalabb. Ez nekem egy évet jelent, mert mikor én betöltöm, akkor mindig mondja, hogy ő még ennyi, én meg már ennyi vagyok. Ez minden évben elhangzik.
Iskolába Diósdra jártam, Zoli Érdligetre. Végül a diósdi Csapágygyárban ismerkedtünk össze. Én 6 órás voltam, gyors- és gépíró iskola mellett dolgoztam, Zoli meg a 3 éves szakmunkásképzőt végezte, műszerésznek tanult. 15 évesek voltunk.
– Szerelem volt első látásra?
Erika: A Zoli részéről biztosan! Csak azért állt sorban a büfében, mert onnan jól látszott a lépcső, és nézte, amikor érkezem.
Zoli: A büfés Kati néni nem értette, miért állok pénz nélkül sorba! Ezerötszázan dolgoztak akkoriban a Csapágygyárban. Valamilyen összejövetelen láttam meg őt először. Sokan hajtottak rá, nagyon népszerű lány volt.
Erika: Sok munkatársammal voltam jóban, de egy sem érdekelt, csak mint barát.
Zoli, az egyik cimborájával közösen, egyszer levelet írt az egyiküknek, hogy ne álljon többé szóba énvelem. Az állt a levélben: ha még egyszer észreveszik, hogy velem beszélget, a Fekete Kéz bandája lesújt! Olajba mártották a kezüket, így pecsételték le a levelet.
Én meg nem értettem, hogy miért nem áll velem szóba az a fiú, akivel addig barátok voltunk. Még sírtam is. Nem tudta megmagyarázni, amikor megkérdeztem tőle, csak hebegett-habogott.
Zoli: A maffia működött! (nevet)
– Mégis, hogy szerettél Zoliba, Erika?
Erika: A gitár…!
Zoli: A kirándulásokon, amiket a Csapágygyárban dolgozó fiataloknak szerveztek, szépen lassan azért közeledtünk egymáshoz. És a gitárnak valóban nagy szerepe volt az ismerkedésben.
„A gitár…!”
Erika: Csak később tudtam meg, hogy dalokat írt hozzám.
A szembeszomszédja már nagyon kiváncsi volt, ki az a lány, akiről Zoli otthon énekel…
’71-ben kiléptem a Csapágygyárból és Budaörsön műszaki könyvtáros lettem. Beiskoláztak, és közben eszembe jutott, hogy le kellene tenni az érettségit. Zoli amint megtudta, hogy jelentkeztem az érdi Vörösmarty gimnáziumba, ő is beadta a jelentkezését – és így lettünk 4 évig osztálytársak.
Zoli: Ott jöttünk össze.
– Erika miatt jelentkeztél a gimnáziumba?
Erika: Persze!
Zoli: Csak azért, igen. Mert egyébként én már akkor is túlképzett voltam! De gondoltam, segítek ennek a lánynak, hogy elvégezze a gimnáziumot. (nevet) Szerényi tanár úr akkor jött ki a főiskoláról (dr. Szerényi Gábor, a VMG országosan ismert biológia–kémia szakos tanára – Sz. K. N.), doktori szinten tanította nekünk a biológiát. Az például, hogy ő tanított minket, óriási dolog! Meg az is, hogy tanáraink a mai napig megismernek és ránk köszönnek az utcán.
Erika: Levelezőn végeztük a gimnáziumot, hétfőnként kellett bejárni. De egyszer csak ez is félbeszakadt, mert Zolit elvitték katonának. ’73 februárjában kellett bevonulnia. Akkor kezdtük volna a 3. osztályt, de így egy évet halasztottunk. Mert számomra is egyértelmű volt: ha a Zoli nincs mellettem, hogy tanuljam a matekot? Én ahhoz olyan süket voltam. Ő meg nélkülem nem tudta az irodalmat megtanulni. Egymásnak írtuk a dolgozatokat.
– Akkor már szerelmesek voltatok?
Erika: Először nagyon jó barátságban voltunk, aztán megszerettük egymást. Amikor elment katonának, akkor már el is jegyzett. Abban az évben, 1973. október 6-án összeházasodtunk. Pont 20 évesek voltunk.
Zoli: 8 hónapos katona voltam, amikor elengedtek az esküvőre. De azért azt megkérdezték, hogy jól meggondoltam-e.
Erika: Olyan kölyök volt még! Az ezredparancsnok így mondta neki: „De hát maga még nem is borotválkozik!”
„De hát maga még nem is borotválkozik!”
Zoli: 10 nap rendkívüli szabadság járt a házasságkötéskor, még jó, hogy elvettem! (nevet) Addig rengeteg levelet írtunk egymásnak, megvan mind. A szeretlek szót és annak szinonimáit annyiszor írtuk le, hogy talán meg sem lehetne számolni. Az azért hozzátartozik, hogy nem én udvaroltam neki, hanem ő mondta el, hogy én mit szeretnék mondani…
Erika: Annyira csöndes volt! Mindig én beszéltem, nem mert az emberek előtt megszólalni. Én voltam a szóvivője. Olyan visszafogott, félénk típus volt. Mondjuk, amikor gitározott, akkor nem, abban kiteljesedett. Most meg már rá kell szólni, meg két nappal előbb jelentkezni, hogy szóhoz jussál mellette! (nevet) Mikor jött hozzám udvarolni, leült a jó meleg kályha mellé és 5 perc múlva már aludt. Apu mindig azt mondta: „Na, már megint itt van ez a szundi-bundi!”
– Meséljetek az esküvőről!
Erika: A Zoli részéről az édesapja és barátok vettek részt, a család többi tagja valamiért nem tudott eljönni vidékről. Az én részemről meg ott volt a teljes família, összesen vagy 40-50 ember. A Csapágygyárban tartottuk a lagzit, akkoriban anyu ott dolgozott a konyhán. Nagyon jól sikerült, a Szerencsés Misi bácsi zenélt. A polgári szertartáson Reiter Marika adott össze minket, oda csak két tanúval mentünk. Akkor volt új a házasságkötő terem Diósdon. Délután mentünk a templomba.
„Zoli kinőtte az esküvői öltönyét, mire elérkezett a nagy nap”
Mivel Zoli katona volt, előtte mindent én intéztem. Így történt, hogy Zoli kinőtte az esküvői öltönyét, mire elérkezett a nagy nap. Pár hónap alatt 15 cm-t nőtt, egy fejjel magasabb lett a ruhapróba óta.
Egy barátnőm, Kánya Gizi segített a készülődésben, és megkérdezte, kipingálhatja-e a szempillámat. Mondtam, hogy persze! Mire ő megkérdezte: „De hát nem fogsz sírni?” „Én? Dehogy fogok!”– feleltem. Aztán a templomban az történt, hogy mikor le kellett térdepelnünk, én ráálltam a ruhámra, és utána nem tudtam felállni. Végül a Zoli rántott föl nagy nehezen, de addigra mindenkinek potyogtak a könnyei a nevetéstől. Így aztán mégiscsak elkenődött az a festék!
Zoli: Óriási volt, amíg élek, nem felejtem el!
Akkor aztán a pap is azt mondta, hát magukat az Isten is egymásnak teremtette. Na, erre tényleg sírva fakadtunk, úgy igazán.
Erika: Olyan fiatal kisgyerek volt még a Zoli! Nem is tudom, hogy mehettem hozzá. De mégis azt éreztem – és ez a mai napig bennem van –, hogy mellette nem érhet semmi baj. Ilyen érzésem volt mellette mindig. És semmi más nem tart úgy össze két embert, mint a bizalom.
„Azt éreztem, mellette nem érhet semmi baj”
– Mi volt az elképzelésetek a házasságról? Azonnal szerettetek volna gyereket?
Erika: Amíg katona volt, addig nem, de utána már igen.
Mi rögtön szerettünk volna, de 17 évig várni kellett.
Két évig volt katona Zoli, közben folytattuk a gimnáziumot, a vizsgákra hazaengedték. Az esküvőnk előtti nap is vizsgánk volt.
Zoli: Mentünk pótvizsgázni, másnap meg esküvő.
Erika: Aztán a következő évben sikerült leérettségizni. Amikor leszerelt, beköltöztünk az első otthonunkba Érden. Én szívesebben laktam volna a szüleimnél, de a nagymamám biztatott, hogy milyen nagy dolog egy önálló ház: azt csinálok, amit akarok, akkor mosogatok, amikor akarok. 10 évig laktunk ott. Az rossz volt, hogy nem jött a baba, de körbe voltunk véve a barátaink gyerekeivel, őket is nagyon szerettük.
„…körbe voltunk véve a barátaink gyerekeivel, őket is nagyon szerettük”
– Tudtátok az okát, hogy miért nem sikerül Erikának teherbe esnie?
Erika: Nem akartuk megtudni. Volt egy unokanővérem, akik sok mindent megpróbáltak a férjével, hogy legyen gyermekük, mégsem lett, és a végén belerokkantak.
A Zoli is azt mondta, hogy ő semmilyen injekciót nem enged nekem beadni. Ha nekünk a Jóisten szán gyereket, akkor lesz, ha nem szán, akkor nem lesz. Így gondoltuk.
Zoli: Nem mentünk utána, nem akartuk egymásról tudni, hogy ki miatt nem sikerül, így fogadtuk el. Felesküdtünk mi egymásnak akkor, és teljesen mindegy volt, hogy lesz-e gyerekünk. Egymással, egymásnak élünk.
Erika: „ Ha nekünk a Jóisten szán gyereket, akkor lesz, ha nem szán, akkor nem lesz. Így gondoltuk”
Erika: Belevetettük magunkat a munkába, kiváltottuk az ipart ’81-ben. Nagyon tetszett nekünk az árnyékolástechnika, hamarosan én is kiléptem a vállalattól és a háttérből segítettem Zolit, aki nagyon ügyes üzletember lett. Felépítettük a cégünket, a Zollux Kft.-t, amit Európában is ismernek. Zoli még miniszteri kitüntetést is kapott egyszer a szakmától, és egy szakkönyvet is írt, amiből ma is tanulnak a leendő redőnyösök. Most fejeztük be, felszámoltuk a céget. A fiunknak nem akartuk átadni, mert neki másban van a tehetsége, nem szerettünk volna ezzel terhet tenni rá. Idén zártuk le kettőnk életművét.
– Hogy történt aztán, hogy mégis várandós lettél?
Erika: Rengeteget dolgoztunk a redőnyözéssel, közben építkeztünk is. ’88 karácsonyán költöztünk be a házunkba, ahol azóta is élünk. ’91 januárjában pedig megszületett Zsolti. 37 évesek voltunk.
Apunak volt egy szívinfarktusa, Zoli hívta ki a mentőket, megmentették az életét. Akkor már terhes voltam, de nem tudtam róla. Később többen is mondták, hogy biztos babát várok, de én nem hittem el. Végül már Zoli is kérte, menjek el orvoshoz. Miután megvizsgált, azt mondta a nőgyógyász: „Hát, anyuka, ezt már nem lehet elvetetni, akkora ez a gyerek.” „Milyen gyerek?” – kérdeztem. És elmondtam, hogy életemben először vagyok így, először történik ez velem. Akkor aztán hangnemet váltott az orvos és beküldött a Rókus kórházba.
Ott megnézték ultrahanggal, mutatták is, de még akkor sem tudtam elhinni. Behívták a Zolit is, hogy nézze meg ő is: ott van, gyönyörűen, erősen ver a szíve. Na, ezt már mi is láttuk!
Mindjárt bementünk anyuékhoz, mondtuk, hogy jön az unoka. Apu épp dinnyét szeletelt, leejtette a földre. Anyu mindig azt mondta, hogy apunak az életét a Zsolti hosszabbította meg. Mikor az infarktusa volt, már a pocakomban volt. Milyen rossz lett volna, ha nem éri meg, ha nem tudják megmenteni az életét. Azért a Jóisten mindig velünk volt! És hogy szerette a Zsolti a papát! Másodikos volt, mikor meghalt az apu. Nagyon össze voltak nőve mindig. Hát így történt. Nem tudjuk, hogy sikerült a Zsolti.
Zoli: Kegyetlen sokat melóztunk! (nevet)
Erika: Hát igen, a jó munkához idő kell! Drága kicsi fiunk megszületett. Olyan aranyos volt, mindenkinek ilyen gyereket kívánok! Úgy megszépítette az életünket! Így szeret a Jóisten minket…! Zsoltit mindig kérdezgettük, nem baj, hogy nincs kistestvéred? Azt mondta: „Anya, dehogy baj, sokszor még magamból is elegem van!”
Zoli: Ez nagy duma volt!
Erika: Sajnos ez így alakult, de barátai vannak, most meg már rengeteg a követője is. (Erika és Zoli fia, Zsolti zenész és zenei influenszer lett – Sz. K. N.)
Akire 17 évet vártak
Zoli: Én is egyedüli gyerek voltam, de a körülményeimet tekintve hálás vagyok ezért a sorsnak. Sok megpróbáltatás ért, a vidámságomban mindig ott van egy keserű irónia is. De próbálom úgy élni az életemet, hogy az jó legyen a környezetemnek is.
Erika: Engem azért szeret, mert mindig nevetek!
– Megváltozott a kapcsolatotok Zsolti születésével?
Erika: Addig nagyon sokfelé utaztunk, mivel nem volt gyerekünk, éltük a világunkat, nem voltunk kétségbe esve.
Gondoltuk, nem vagyunk mi rossz emberek, egyszer majdcsak ad a Jóisten gyermeket nekünk. Nagyon hittünk ebben. Egy percig sem gondoltuk azt, hogy nem lesz.
Zoli: Valahogy mi mindig nagyon szerettük egymást. Utaztunk, dolgoztunk. Azért nem volt könnyű, bár sokan ezt gondolták.
Erika: Az nagyon fontos volt, hogy mind a ketten egyet akartunk, és hogy egyikünk sem volt sohasem anyagias. Ha van pénz, van, ha nincs, akkor nincs.
Zoli: Ami szerintem a legfontosabb, az az ölelés. Ha megölelsz valakit, a közelsége a testnek, a léleknek, az egy nagyszerű dolog! Összehozza az embereket. Hogy érzed a szíve dobbanását – amíg ezt érzed, addig csodálatos az életed.
Ami még átviszi az embert a nehézségeken, az a zene! A zene végigkíséri az életünket. Ezt már gyerekkorban el kell kezdeni, a gyökér nagyon fontos, az lényeges, hogy meglegyen. Aztán a lombokat lehet permetezgetni.
Fiuk, Zsolti, zenész lett
– Hogy lehet boldog és élethosszig tartó a házasság?
Erika: Mi abban a pillanatban, amikor összeházasodtunk, vállaltuk egymásért a felelősséget. Soha nem másokban vagy egymásban kerestük a hibát. A házasság olyan volt számunkra, mintha kőbe lenne vésve, és ettől nem tágítottunk.
Elfogadni a másik hülyeségét, ne mindig neked legyen igazad. És a türelem. Mondjuk nálunk nagy összeveszések nincsenek, azért előfordul, hogy mi is kiakasztjuk egymást. De úgy még nem feküdtünk le, hogy haragban lettünk volna.
Zoli: Ez Erikának köszönhető, mert ő nem hagyja. Minden este egy puszival megyünk aludni. Egy puszi, nem kell más! Én is azt tanácsolnám a fiataloknak: legyenek sokkal türelmesebbek és vállalják egymást!
„Soha nem másokban vagy egymásban kerestük a hibát”
– Október 6-án ünneplitek az 50. házassági évfordulótokat. Készültök rá?
Zoli: Akár tetszik Erikának, akár nem, én valakit elviszek a templomba!
Szendéné Kiss Nóra
midio.hu
Fotók: A Zoller család fotóarchívuma
Címkék: #midióNóri, 50. házassági évforduló, Család, Diósd, Zoller házaspár
