A veszteségeink néha egészen aprók. Akár annyira, hogy ha nem tudnánk biztosan a létezésüket, talán észre sem vennénk, amikor távoznak.

Négy nap telt el, hogy megtudtuk, meghalt a kisbabánk. Missed ab. Megszakadt vetélés. Hivatalosan így nevezik, amikor egy megállapított várandósság korán véget ér, és az élettelen magzat még az anyaméhben van. Ilyenkor két út közül lehet választani. Én azt hittem (szerintem sokan gondolják így), kötelező kórházba menni, hogy egy műtét vessen véget a terhességnek, ha bebizonyosodik, hogy nem fog tovább fejlődni. De ez csak az egyik lehetőség. Amikor az orvosom elmondta, hogy a vetélések nagy többsége lezajlik komplikáció nélkül otthon is, azt éreztem, legyen így. Nemcsak a koronavírus miatt nem akarok kórházba menni, hanem mert szeretnék otthon búcsúzni a gyermekünktől, és hagyni a testemnek, hogy tegye a dolgát. A műszeres befejezés helyett a természetes utat választom. Így most épp arra várok, hogy elvetéljek…

A negyedik gyermekünk születésével teljesült egy álmom. A kislányunk otthon született meg. Egy elhamarkodott, de őszinte mondat, az első szülésem után, a szülőágyon kimondott „soha többé nem szülök kórházban”, beteljesült. Még két kórházi tapasztalás kellett hozzá, hogy elhiggyem, tényleg tudok szülni, és világra tudom hozni a gyermekünket, otthon. Bábai segítséggel természetesen, ami nem akármilyen. Merthogy a szakképzett, főiskolai szülésznői végzettséggel és nagy tapasztalattal rendelkező bábák olyan szakmai és emberi alázattal, akkora felelősséggel végzik a munkájukat, ami előtt csak fejet hajtani lehet, és amiért ezerszer nagyobb elismerést érdemelnének, minden szinten.

Mindig is fontos volt számomra a természetesség. De azt soha nem gondoltam, hogy egyszer a természetes vetélésemre készülök majd.

Arra számítottam, ha megszületik a negyedik gyermekünk, azt érzem majd, amit sokszor hallok többgyermekes anyáktól: teljes lett a családunk. A szülésem nem volt könnyű, mert a kislányunk hátrányos pozíciót választott, hátsó koponyatartással jött a világra, amiről utólag tudtam meg, mennyivel nehezebbé, hosszabbá teszi a folyamatot. Mivel az előző szüléseim gyorsak voltak, otthon még könnyebb szülésre számítottam. Ezért először valóban kimondtam, ez volt az utolsó, biztosan nem szülök többet. A bábám kedvesen megjegyezte, hogy ezt nem most, a születés utáni pillanatokban kell eldönteni.

Igaza volt. A férjemmel nyitva hagytuk a további gyerekvállalás kérdését, mert egyikünk se tudta kimondani, hogy ne legyen több. Rábíztuk a dolgot a Jóistenre, a válasz pedig hamar megérkezett.

Alig múlt egyéves a kislányunk, amikor éreztem, újra ajándékot kaptunk. Nem kellett hozzá terhességi teszt, most valahogy minden egyértelmű volt az első pillanattól fogva. Persze aztán azért csináltunk azt is, meg is őriztem, és most nem tudom, mit csináljak vele. Kidobni nem szeretném, eltenni emlékbe fáj. Más emlékem nincs, az első ultrahangon, ahol még dobogott a babánk szíve, nem készült kép. A másodikon sem, ahová azért mentem, mert ránk ijesztett néhány csepp vér. Még ott is hallhattam a szívverését. Két hét múlva viszont már csend volt és sötét.

Megnyugtatásért mentem újra orvoshoz. Panaszom nem volt, szerettem volna azt érezni, hogy minden rendben lesz. De tudtam, mit fog mondani a doktornő. „Lehet, hogy nincsenek jó híreim” – először még nem mondta ki, átmentünk egy másik géphez, megnézett egy másik orvos is. Maszk volt rajtunk, nem néztünk egymásra, sírtam.

Ezelőtt csak szüléstörténeteket olvastam, de most már tudom, vannak vetéléstörténetek is. Egészen olyan a készülődés, mint tavaly nyáron. Csak akkor a baba érkezését vártuk, most meg el kell engednünk őt. Miért döntött így? Ki döntött így? Ki tehet róla? Tehet róla valaki? Miért történik ez most?

Senkiföldje. Az elvetélt nők így hívják a helyet, ahol most én is létezem. Testemben a halott magzattal, akinek a születését két hónapon át hittük. Nem voltunk babonásak, nem vártunk a bejelentéssel a 12. hétig. Sokan tudnak róla, akiknek most el kell mondanunk, mégsem bővül a család. Hogy nem leszünk eggyel többen júniustól. Vagyis nem abban a formában, ahogy számítottunk rá.

Pittyeg a telefonom, az egyik barátnőm üzen, tudja, hogy orvosnál voltam. „Küldesz fotót Róla?” – mosolygós fej. „Nem tudok…” – szomorú fej. Egy távoli ismerőse épp abortuszra készül, írja, milyen igazságtalanság ez. Hogy lehetne megmenteni azt a babát? Most már erről beszélgetünk.

Itthon a gyerekek látják, hogy sírok. Elmondjuk nekik, hogy a kistestvérük angyalka lett, visszafordult Istenhez. Az egyikük sír egy picit. Aztán játszanak tovább. Olvasom, hogy ami most történik velünk, természetes. A gyerekek ösztönösen tudják ezt. Csak mi kezeljük tabuként, mint még sok más dolgot. A vetélés természetes, minden negyedik terhesség így végződik. Számok, adatok, statisztikák. Nem vigasztal, de erősít. Erről beszélni kell, erről is beszélni kell. Az élet nem csak rózsaszín.

Négy nap telt el, mióta összetört egy álmunk. Érzem, hogy készülődik a testem elengedni őt. „Ne féljetek!” – Isten biztosan nem akar rosszat nekünk.

***

Advent első vasárnapján befejeződik a várandósságom. A történetekből, amiket olvastam, tudom, még hetekig tarthatott volna. Kegyelem, hogy nem kell tovább várnunk, az advent már más várakozásé lehet.

A kórházba mégis bemegyünk, de műtétre nincs szükség. Érzem a gondviselést. Nem tudom mit tettek az infúzióba, minden cseppel erősebb és hálásabb vagyok. Sok mindenre gondol az ember egy kórházi ágyon fekve, de leginkább azokra, akikért felkelnie és élnie érdemes. Délután már otthon lehetek, este együtt gyújtjuk meg az első gyertyát az adventi koszorún. Együtt. A hit gyertyáját.

Egy ismerős anyuka ír, hallotta, mi történik most velünk. Ő is végigjárta ezt az utat, otthon vetélt el, az orvosa támogatásával. „Az a jó, hogy Isten kezében vagyunk… A gyerekek olyan cukik, a mai napig számon tartják, az esti imákon az ő neve is elhangzik és egy fát is ültettünk az emlékére” – igen, valahogy így szeretném…

Egyszer majd megtudjuk, miért így történt – a gyermekeim óvó nénije vigasztal néhány nappal később. Talán ő is őriz ilyen történetet, mint még annyi nő rajtam kívül. Hazafelé az óvoda kapujában a kislányom még a barátnőjével beszélget, a testvérek számáról értekezik a két ötéves. „Mi négyen vagyunk” – mondja a lányom, mire a kis barátnő csilingelő hangon válaszol: „Mi ketten, de hárman lettünk volna. Csak az egyik testvérem meghalt az anyukám hasában”.

Nem vagyunk egyedül.

Sz. K. N. 

Fotó: a szerző sajátja