MiDió.hu - Negyedik állomás

Természetes növénytakatójából nem sokat őrzött meg a pincesor. Jellemző a szárazgyepi fajok betelepülése, ilyen a kigyószisz (Echium vulgare) és a ligeti zsálya (Salvia nemorosa). A taposott szegélyeken elterjedt gyomnövények virítanak, mint a jelentéktelen virágú madárkeserűfű (Polygonum aviculare), az élénksárga sziromszínű, lóherére emlékeztető levelű parlagi madársóska (Oxalis dillenii) vagy az útszéli zsázsa (Lepidium draba). A napsütötte felületeket kedvelik a fali gyíkok (Podarcis muralis). A rovarvilág jellemző képviselői a kardoslepke (Iphiclides podalirius) – amelynek hernyója a mandula, a szilva és az őszibarack leveleit fogyasztja –, valamint a lomha mozgású, röpképtelen, tavasszal rajzó butabogár (Pentodon idiota). A védett bőrfutrinka (Carabus coriaceus) éjszaka vadászik, példányai nappal sokszor a pincék sötétjében keresnek menedéket.

Miről árulkodnak a diósdi pincék?

Egykor Diósd lakóinak jelentős része szőlőtermesztésből élt. A település a Budai Borvidék szerves részét képezte. Az egykori Buda környéki borvidék valaha Szentendrétől Tétényig a Duna partvonalában elterülő hegy- és dombvidék szőlőit foglalta magába. Az Árpád-házi királyok alatt már az itt élő emberek fő megélhetési forrása volt. A török hódoltság alatt a falu szinte teljesen megsemmisült. Egy, Buda felszabadulása utáni, 1689-es összeírás során még „elpusztult falu”-ként tartják számon, illetve beszámolnak róla, hogy „szőlői, halászóhelyei és erdei nincsenek” a településnek, így ebből a korból származó források „Diósd pusztának” is nevezik a helyet. A törökök kiűzése után rác és zömében német nemzetiségű szőlőművelők telepedtek le. Megindult a nagyarányú szőlőtelepítés. A domboldalakra vetődő napfény, a megfelelő talaj, a széláramlás kedvezett a szőlő érésének. A bőséges termés tárolására pincéket építettek. Az 1774-es összeírás szerint Diósdot már 20 család lakja, akik összesen 92 kapás szőlőt birtokoltak (ami mintegy 6-8 ha közötti területnek feleltethető meg). Az első pincék is ebből a korból (az 1700-as évek második feléből) maradtak fenn a településen. 1828-ra hozzávetőleg 560 főre nőtt a település lélekszáma, és legalább 108 szőlőművesről, illetve zsellérről tudunk, akik ekkor itt éltek. A szőlőtermő területek összesen 596 parcellája hét dűlőre volt felosztva, mely dűlők nevei közül néhány a mai napig tovább él valamilyen formában (pl. Szidónia-hegy, Felsőgazdag dűlő, Naphegy, Sashegy). A szőlőtermő felület legalább 244 pozsonyi mérőre rúgott (kb.35 ha). A szőlőtermesztésnek jó feltételei voltak, és ebben az időben a diósdi bornak is jó híre volt, így a fő jövedelmi forrást a szőlőtermesztés jelentette. Ezzel egyúttal a borospincék száma is elkezdett sokasodni a településen. Diósd ekkori pecsétjén is egy szőlőtőke látható, mely szimbólumot később, 1993-ban, a település címerébe is átemelte. A szüret általában október elejére esett. A szebb fürtöket kiválogatták és fellógatva karácsonyig is eltartották, hogy jó áron értékesíthessék azokat a pesti piacokon.

Sajnos a filoxéra, avagy a szőlőgyökértetű (Daktulosphaira vitifoliae) – egy, a törpetetvek családjába (Phylloxeridae) tartozó szúró-szívó szájszervvel rendelkező rovar – az 1850-es években megérkezik Európába. Először egy 1885-ös jelentésben találkozhatunk Diósd nevével a filoxéravész kapcsán: „A fertőzött területek zár alá helyeztettek!”; a gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a „zár alá” helyezett településekről tilos volt szőlővesszőt, -hajtást, -oltványt és -termést elszállítani és értékesíteni. Sokan a szőlőművelést felhagyva más növények termesztésével kezdtek el kísérletezni. 1950. január 1-jével Diósd területének közel egyharmadát (Diósd Kerttelepet és Diósdligetet) Érdhez csatolták, mellyel együtt értékes földeket is vesztett a település. Ezzel párhuzamosan folyamatosan növekedett az őszibaracktermesztés volumene és a szőlészkedés fokozatosan háttérbeszorult. Az 1970-es években végül az őszibarack-termesztésnek is leáldozott, a valaha szőlősorok és őszibarackfák borította földek jelentős részét felparcellázták, értékesítették. Az 1990-es és 2000-es években még egyik-másik kevésbé beépült hétvégi telken megtalálható volt néhány sor szőlő. Ekkor még a helyi öregek között akadtak néhányan, akik saját bort készítettek. A nagy szőlész-borász múlt emlékét azonban több dolog is őrzi. A település Tájháza valaha Schober Mihály vendéglős pincéje volt, egyben Diósd egyetlen két-présházas épülete. Itt megtekinthető egy 1872-ből származó óriási faprés. Az Ófalu részen találkozhatunk néhány rekultivált, illetve szépen felújított pincével; illetve ismert még egy 1869-ből származó faprés is. Ismereteink szerint a legrégebbről fennmaradt faprés ma a Posta épülete mellett áll. Ez 1831-ben készült és egy, a Szent Gellért utcában található présház adott korábban otthont neki, egészen addig, míg azt az ezredforduló után lakóépületté nem alakították.