A második világháború háború alatt Tolbuchin marsall főhadiszállása volt a pusztazámori Koroda-ház, melyben ma a Polgármesteri Hivatal működik. Innen irányították a Budapestet ostromló csapatokat. A kúriának szép parkja volt őshonos fákkal – olvasható a Pusztazámor Krónikája című kötetben. A család nevét ma a település szabadidőparkja viseli (Koroda-kert). De kik is voltak ők, a névadók: az apa, Koroda Pál, aki személyes kapcsolatban volt Arany Jánossal, és a fiú, Koroda Miklós, az író, rádiós szerkesztő?

Koroda Miklós (1909–1978)

Aligha lehet elképzelni nagyobb különbséget, mint a harmincas-negyvenes évek daliás Koroda Miklósa és a hetvenes években élete végső évtizedét áttántorgó Koroda Miklós között volt. Aki nemzedéktársai közül elég közelről ismerte, az igaz barátokra jellemző szeretetet érezte iránta, és az évtizedek múlásával egyre bánatosabb részvéttel vette tudomásul csalódásait, érdemtelen sikertelenségeit, méltatlan sérelmeit, majd halmozódó betegségeit.

Koroda Miklós

Ifjan, az irodalmi és szerelmi sikerek forgatagában, az üldözöttek halált megvető tömeges mentésének derűs, de idegfeszítő mámorában délceg termetű, dús hajú, rendkívül szép férfi volt. A francia és a magyar felvilágosodás – Voltaire és Bessenyei filozófiai és erkölcsi örökségének – hirdetője és népszerűsítője. Előbb Reviczky Gyuláról, majd Bacsányi Jánosról szóló életrajzregénye olvasói és kritikai körökben egyaránt könyvsiker. Választékosan szép stílusban, izgalmas fordulatossággal, óriási kultúrtörténeti ismeretanyaggal, kor- és lélekábrázolásban egyaránt szemléletesen felépített művek ezek.

Húsz-harminc évvel később ugyanez a férfi kihullott hajjal, barázdált arccal, betegségektől csontvázra fogyva, meggörnyedt testtel, imbolygó járással, végül már mindig görcsös botra támaszkodva azt is példázza, hogy végső vigaszt már csak a mértéktelen alkoholban talál. Temetésén az akkori idők egyik igen magas rangú állami és pártfőembere, akinek az életét egykor saját élete kockáztatásával mentette meg, halkan ezt kérdezte a körülötte állóktól: „Vajon a nőkön és a baktériumokon kívül nem mi tettük tönkre ennek a mindenkinél derekabb embernek az életét?” A kérdésre ő se válaszolt, senki se válaszolt, hiszen Koroda Miklós életútja az egész magyar értelmiségi nemzedék torzképe volt. Az is jellemző, hogy alig több mint tíz évvel halála után elfeledettként gondolunk vissza rá, akinek a század klasszikus magyar írói között volna a helye. Bőséges életrajz helyett hadd következzék legalább szabatosra szűkített írói arcképe.

Koroda Pál és Buttykay Erzsébet gyermeke volt Koroda Miklós. A szülők mindketten olyan igazi liberális szelleműek voltak és maradtak, hogy türelmesen vették tudomásul a legszűkebb családon belüli nézetkülönbségeket. Erzsi néni öregkorában sem ivott meg egyetlen pohárka bort sem, de ha fiának éppen nem volt felesége, akkor ő vásárolta be napi bor- és pálinkaszükségletét. Életében egyetlen szál cigarettát sem szívott volna el, de amikor Miklós otthon élt, asztalán mindig ott várta a különlegességi trafikban vásárolt pipadohány. És amikor a fiú számára új feleség akadt, az anyós magyarázta meg neki, melyik pipafajtát milyen tisztítóeszközzel és hogyan kell rendben tartani.

Ebben a műveltséget és liberalizmust árasztó otthonban növekedett férfivá Koroda Miklós. A gimnáziumi latin mellett azonnal olaszul is meg kellett tanulnia, mert apja szerint „úgyis alig van különbség a régi és az új itáliai nyelv között”. És ha már megérti Dantét meg Boccacciót, akkor hamarosan értse meg Balzacot és Maupassant-t is. Koroda Miklós idővel nem is tudott számot adni, hogy kisfiú korától hogyan is tanulta meg a latin szellemű nyelveket. Németül viszont alig-alig értett, noha a nemesi-polgári világban általában ez volt az első idegen nyelv, de a Koroda nemzetség már a kuruc idők óta nem szerette a labancokat meg a „sógor”-nak nevezett osztrákokat.

Amikor az önképzőköri években apja felismeri, hogy sokat olvasó fiának nemcsak szép stílusa, de saját magával szemben is szigorú stílusigénye van, baráti körben ki is fejti aggodalmát: „Ha egy sihederfiúnak máris érett stílusa és művészi igénye van, ez a jövőjére nézve veszedelmesebb, mint ha kártyás vagy iszákos. Az ilyen ember eljegyzi magát a szegénységgel.” Az ismert író fontosabbnak tartja a család életbiztonsága szempontjából, hogy jól fizetett postaigazgató. Szeretné, ha fia is „gyakorlati ember”-ré fejlődnék. Ezért kell Koroda Miklósnak érettségi után a Közgazdasági Egyetemre járni, ott is a mezőgazdasági szakra. Az apa úgy képzeli, hogy fia majd művelt, magas rangú tisztviselő lesz a Földművelésügyi Minisztériumban. De az apa már túl idős, és a fiú hozzá képest túl fiatal ahhoz, hogy ez a vágy beteljesedjék. Koroda Pál 1933-ban, 75 éves korában meghal. Koroda Miklós ekkor már túl van az egyetem utolsó évén is, csak a szigorlatok lennének hátra a diplomáig. Az írói tervekkel merőben másféle útra készülő fiú azonnal hátat fordít közgazdaságtannak, növénytannak, az állattenyésztés tudnivalóinak, és beáll újságírónak.

Származása révén elsősorban a jobboldali lapok várják. De az egyházi irányítású „Új Nemzedék”-nél és „Nemzeti Újság”-nál a fiatal munkatársak java része titkos baloldali. Az ő révükön Koroda összebarátkozik a polgári baloldal (Pesti Napló, Újság, Magyar Nemzet), majd a szociáldemokrata sajtó munkatársaival. Hamar fölfedezi, hogy saját szellemi öröksége: a felvilágosodás, a reformkor liberalizmusa, Kossuth demokráciája. Ezt a felismerést erősíti, hogy apja halála után jut annyi készpénzöröksége, hogy egy bőséges, több hónapos itáliai utat tehessen. Ott kettős élmény várja: az elragadtatás Firenze reneszánsz emlékeitől és a visszariadás Mussolini rendszerének minden megnyilvánulásától. Hazatérve újságíróként tárcákban, riportokban, útiképekben, novellaszerű kis történetekben lelkesít az európai kultúra hagyományaira és mindenfajta önkényuralom ellen. Hamarosan elismert, sőt sikeres újságíró, de szükségszerűen átkerül baloldalibb lapokhoz (Kis Újság, Esti Kurír). Belemerül az irodalmi élet kavargásába. Kedvelt újságíró, kedvelt alak fiatal értelmiségi körökben, asszonyok kedveltje. Nagy szerelmi kavargások közepette megnősül, majd hamarosan elválik, újabb kavargások közt újra megnősül.

Második felesége – Anikó – nemcsak gyönyörűszép asszony, de kitűnő társ is az életben, rendben tartja a zilált életformára hajlamos férjet, gondosan legépeli kéziratait, később hős lelkű társ a veszélybe jutottak mentésében, rejtegetésében. És olyan békés otthont teremt, amelyben a férj igen nagy műgonddal felépítheti első regényét, „A világ csak hangulat”-ot, amelyben Reviczky életrajza körül széles és szemléletes körképét adja a kiegyezés utáni két évtized magyar irodalmi életének. A könyv 1939-ben – a szerző 30-adik életévében – jelenik meg. Olvasók és kritikusok lelkesen fogadják, a székesfővárostól megkapja érte a Ferenc József-irodalmi díjat, egész élete egyetlen hivatalos irodalmi díját.

Addigra már teméntelen forrásmű elolvasásával felkészült a következő, még sokkal munkaigényesebb műre. Ez a „Megvilágosodott már…” című regény, amely Bacsányi János életrajza, de úgy, hogy a romantikusan mozgalmas cselekményáradatban a magyar felvilágosodás és a Martinovics-mozgalom dokumentumanyagát is felöleli. Kiemelkedő teljesítménye történelmi regényirodalmunknak, példaszerűen szép prózanyelvezettel. Ez az egyetlen könyve, amely több kiadást is megért, de a kritika igen szófukar volt iránta. Jobbról kommunista szelleműnek tekintették, balról visszavágyódásnak a feudális múltba. Később ez a merőben alaptalan vád a nemesség eszményítéséről hangzott el megbélyegző hangsúllyal egyebek között, amikor egy merőben mondvacsinált fegyelmi ítélettel kizárták a Magyar Dolgozók Pártjából. De ez már az ötvenes évek elején történt, a koncepciós perek sötét „fénykorában”. Azok a vezető kommunisták, akiket a fasiszta rémnapok idején otthonában rejtegetett, egy szót sem mertek szólni az érdekében. Ámbár mindent megtettek, hogy kizártan a pártból, ne veszítse el a kenyéradó foglalkozásokat. Akkor lett újságíróból a Rádió munkatársa, sőt fontos csoportvezetője.

Ezt megelőzően azonban volt a háború, olykor Korodát is elvitték katonának, azután jött a német megszállás, Sztójay Döme, majd Szálasi Ferenc népirtó hónapjai. Korodáék kétszobás lakásában olykor 27 üldözött – zsidó, kommunista, katonaszökevény – rejtőzködött. A házaspár bravúrosan védte őket, de még lelküket is erősítette. Később legendás történeteket mesélgettek arról, hogy Miklós és Anikó szeszes itallal, anekdotákkal, derűvel a szorongások közepette óvta a rémült emberek lelkierejét.

A háború után azonban csalódás csalódást követett. És nem sokkal azután, hogy érthetetlenül kizárták abból a pártból, amelyet romantikus tévedéssel annyira szeretett, kiderült, hogy Anikó halálos beteg, és a biztos vég tudatában öngyilkos lett. Koroda élete ettől kezdve szomorúság, váltakozó betegség, egy szerencsétlen harmadik házasság egy iszákos asszonnyal, aki a boroktól, pálinkáktól eddig se tartózkodó férfit magával rántja az alkoholizmus pokolköreibe. 1956 is úgy zavarja meg, mint sok értelmiségit. Maga se tudja, melyik oldalon áll. A novemberi tragédia után barátainak egyik részét kivégzik vagy hosszú rabságra kárhoztatják, a barátok másik része miniszter vagy magas pártfunkcionárius lesz. Egy ízben Korodát is elvitték a kistarcsai internáló táborba, de ennek hírére vezető kommunista írók és államférfiak személyesen siettek kiszabadítani. A Rádióhoz azonban már nem kerülhetett vissza, mégis megélhetett, a Népszavánál lett cikkíró munkatárs. Máig se gyűjtötték össze azokat a kis remekműveket – tárcákat, kis riportokat, apró novellákat –, amelyek szemléletes körképét örökítik meg a hatvanas-hetvenes évek hazai „kisvalóságának”.

És mindeközben, mintha menekülne saját maga elől, éjszakánként ott ült írógépénél, és szinte birkózva a mondatokkal, választékosan szép bekezdésekben építette föl regényeit. Előbb a Karacs Kristóf kalandjairól szóló ironikus regénynégyest („A látóhegyi asszonyok” és folytatásai) a nehezen épülő és építendő szocializmus apróbb és nagyobb furcsaságairól. Majd a végső látomást a hajdani magyar évszázadok kulturális, művészi, szerelmi és konyhai szokásairól. Ebből két kötet készült el: a „Bolondok tornya” és a „Gyönyörök kertje”. A magyar stílusművészet egyik legmagasabb orma ez a bravúros játék a szavakkal és mondatokkal. A kritika szinte egyöntetű riadt elutasítással fogadta. Az irodalmi ínyencek lelkes örömmel olvasták. Végleges értékelése máig sem alakult ki, mint ahogy Koroda Miklós se került soha megillető helyére irodalomtörténetünkben. A testileg-lelkileg agyongyötört, hetvenedik életévéhez közeledő férfi a sokféle fájdalom mellett egyszeriben újabb, elviselhetetlennek tűnő fájdalmakat érzett. Az orvosok lumbágóra gyanakodtak, termofort rakattak a derekára. Ennek a termofornak a melegében, díványán elnyúlva halt meg. A boncolás kiderítette, hogy gyomorrákja volt.

Atyai rokona, Reviczky írta, hogy a magyar író, magyar költő csak haláláig szerencsétlen, utána azonnal elismerik, méltányolják, dicsőítik. Hát ez Koroda Miklósnál mindmáig nem következett be.

Összeállította: K. Z.

Forrás:

A magyar irodalom arcképcsarnoka 

Kiemelt kép: A Koroda család sírhelye a Kerepesi temetőben

Címkék: Pusztazámor