Az 1848-as 12 pont követelései között az 5. a „nemzeti őrsereg”, amelynek nyomán megalakult a helyi rendet fenntartó nemzetőrség. E folyamatnak azonban nem csak hősies és felemelő, hanem humoros pillanatai is akadtak, ahogy azt Töttős Gábornak a Honvéd Altiszti Folyóirat legfrissebb (2020/3.) számában megjelent, A leleményes őrmester, avagy gyalogos ulánusok Vácott című írása is példázza.
A váci bőrsereg
Ezzel a gúnyos névvel illették a helybeliek egy visszaemlékezés szerint azt a nemzetőr alakulatot, amely különös erőkből állt össze. A visszaemlékező Fejérváry Miklós földbirtokos, jogász, politikus, üzletember 125 éve, 1895. szeptember 19-én hunyt el az USA Iowa államában, Davenportban, ahol „a városban parkot, egészségügyi központot is neveztek el róla”. De fia emlékét is kegyelettel őrzik, aki a polgárháborúban, az északiak oldalán harcolva szerzett halálos sebesülést. Az atya 1848-ban kormánybiztosként követte a Vácott történteket, amit Amerikából mesélt el a Pesti Hírlap 1886. május 7-i számában.
A ’48-as áprilisi törvények felszabadították a jobbágyságot, eltörölték az egyházi tizedet és a földesúri kilencedet, közkeletű nevén a dézsmát. A váci püspökséghez tartozó hatalmas káptalani birtokon ettől a pillanattól kezdve munkanélküliek lettek az addig hivatali nemességet élvező dézsmaszedők és tisztviselők, „akik roppant módon aprehendáltak [nehezteltek – T. G.] Kossuthra és a szabadságharcra”. Mivel aligha fértek volna meg a tegnap még jobbágy nemzetőrökkel, belőlük külön századot alakítottak, a hatodikat. Jobbára meglett és kényelemhez szokott férfiak voltak, s a visszaemlékező szerint „a negyven éves ember, hiába, nem jó katona. Aki egyszer megkóstolta otthon a hálóköntöst, a komódsapkát [házi sapkát – T. G.] és a papucsot – annak már nem sok hasznát veszi Mars”.
Ulánus a császári és királyi hadseregben
Parancsnokuk – ahogy a város környéke összes nemzetőrének – a ceglédi, 1805-ös születésű szenttornyai Bobory György őrnagy lett, aki joggal gondolhatta: legalább egy gonddal kevesebb nehezedik majd a vállára, hiszen e század tagjai valamennyien vadászni szoktak a környező erdőségekben és a káptalani földeken.
Fegyver és fegyelem
Ez a kettő okozta a nemzetőrségben a legnagyobb problémát. Mivel hazánknak nem volt önálló fegyvergyártása, a királyi katonai raktárakból csak nagy sokára tudtak néhány honvédegységet felszerelni, a nemzetőrök csak saját, kezdetleges eszközeikre számíthattak. A fegyelem kérdése egész történelmünk folyamán a legnagyobb fejtörést okozta a hadvezetésnek. Ráadásul az Országgyűlés – hiába a későbbi dicső tábornok, Perczel Mór árulás-kiáltása – vezényleti nyelvként a németet fogadta el, s csak helyenként alkalmazták a magyart. Bobory őrnagy joggal hihette, hogy az uradalmi rendhez szokott, fegyverismerő és -birtokló tisztviselőkkel csakis jól járhat. Keservesen csalódott…
De itt adjuk át a szót a visszaemlékezőnek! „Pedig ebben az időben úgyszólván minden a jó akaratra volt bízva. A kormánynak nem voltak elegendő fegyverei sem; a nemzetőröknek a saját fegyvereikkel kellett volna gyakorlatokra járni.
Ám a hatodik század katonáinak volt annyi eszük, hogy amikor a gyakorlatokra jöttek, rendesen otthon felejtették a fegyvereiket. Nehéz azt cipelni olyan nagy melegben.
Hiába zsörtölődék a kapitány meg Zotományi [!] uram, a buzgó őrmester, a tekintetes közlegény urak másnap is, harmad nap is mindig fegyver nélkül jöttek s az egész gyakorlat magyarosan pipázásba, diskurálásba lyukadt.
– Hol a fegyvere? – kérdé az egyiktől.
– Elromlott.
– Hát ön mért nem hozta el? – szólított meg a kapitány egy másikat.
– A sógorom vadászik vele.
Egyszóval kifogás volt mindig s a gyakorlatok megtartása egyik napról a másikra maradt.”
Mit tudunk az őrmesterről?
A visszaemlékező írásában Bobory őrnagy keresztnevére rosszul, az őrmesterére meg sehogy nem emlékezett, hiába, az események után már negyven év telt el. Mi azonban Bona Gábor kutatási eredményeit is használva bemutathatjuk az utóbbi rövid életútját.
Zottományi Sándor Baján született 1825-ben, 1848-ban már ügyvéd, aki önkéntesként áll be a később elhíresült budai 2. honvédzászlóaljhoz. Mivel ennek létszáma egyre duzzadt, néhányukat a közeli s távoli vidékre küldték a honvédelem helyi ügyeinek megsegítésére. Hogy őrmesteri rendfokozatot kapott, jól mutatja rátermettségét, de azt is: nem hivatkozott nemesi családjára meg ügyvédi mivoltára, s nem igényelt tiszti rangot.
Nemzetőr gyalogoslegény és -tiszt
Vácra azért mehetett, mert ott élt bátyja, Zottományi Mihály főjegyző, akiről a Kossuth Hírlapja [korabeli helyesírással Hirlapja; magyar politikai napilap, amelyet Kossuth Lajos pénzügyminiszter korában saját orgánumaként alapított és saját programjával indított meg 1848. július 1-jén, 4000 előfizetővel – T. G.] 1848 végén bekövetkezett halálakor azt írta: „ő volt az, ki, még a jobbágyi szolgaság szomorú napjaiban, a papi uradalom zsarnoksága ellen fáradhatatlanul küzdött”. [Ezt a zsarnokságot, jó tudnunk, bízvást a fenti 6. századi nemzetőrök gyakorolhatták egykor… – T. G.] Zottományi őrmester részt vett a délvidéki harcokban, ahol szeptember 27-től már nem nemzetőr, hanem honvéd őrmester, október 16-tól hadnagy, 1849. március 16-tól pedig már főhadnagy Péterváradon. A vár őrségével teszi le a fegyvert – 24 nappal a világosi fegyverletétel után. Baján 1859-ben a helyi tűzoltók vezetője. 1867 után a Bács megyei Honvédegylet tagja, megyei esküdt Óbecsén, 1883-tól járásbíró Zentán, 1885-től Zomborban törvényszéki bíró. Halálának pontos idejét nem tudjuk.
Előmeneteléből kikövetkeztethetjük: nem akármilyen képességei és tettei, ötletei lehettek. Hogy ez utóbbiakhoz bátyja is hozzájárulhatott némi sugalmazással, az aligha kétséges. Zottományi őrmester pedig – mivel ezt a beosztás és a hatékonyság egyaránt így kívánta – átadta a megoldás dicsőségét felettesének.
A különös ulánusok
Az eset csattanójához tudnunk kell: az ulánusok lengyel eredetű könnyűlovasok voltak, akiknek – a kard és pisztoly mellett – fő fegyverük a 263 centiméteres, hegyes végén zászlócskát libegtető lándzsa volt. Magyarhonban persze ilyesmit sem tudtak 1848-ban gyártani, de mivel kaszát igen, ezt a kiegyenesített fegyvert kapták országszerte a nemzetőrök. Akkoriban azt is tudta mindenki: a kard, a puska nemesi fegyver, ez pedig nagyon is paraszti… De adjuk át a szót a visszaemlékező „Fejérváry Miklós Amerikában élt derék hazánkfiának”!
„Végre méregbe jött a kapitány s egy nagy meglepetést készített elő. Mikor a hatodik század egy nap összegyűlt a püspöki lak udvarán, ott egy ponyvával betakart társzekér állt.
– Az urak tanult emberek – kezdé a kapitány –, találják ki, mi van azon a szekéren. Aki kitalálja, káplárrá teszem.
Elkezdtek mindenfélét mondani, krumplit, kukoricát.
– Az van ott, amit az urak legkevésbé szeretnek.
– Hüm – felelte egy pocakos ispán –, csak tán nem fegyver?
– De biz az.
Föltakarták a ponyvát, s előtűnt a tömérdek villogó lándzsa.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – kiáltá egy púpos nemzetőr.
– Apage satanas! [Távozz, sátán! – T. G.] –, ordítá elsápadva egy másik. –Micsoda bolond tréfa ez!
– Nem tréfa ez, urak – dörgött a kapitány szigorúan. – Hanem uccu, mindenik kapjon fel egyet, s ezentúl azt el ne hagyja, mert különben rá találom tűzni az illetőt!
Így lett fölfegyverkezve a hatodik század lándzsával.
Hiába opponáltak egyesek: – Kérem, hiszen lehetetlen az! A lándzsa ulánusnak való. Az ulánus alá pedig ló is kell.
– Az nekem mindegy – vélte a kapitány –, mért maradjunk mindig a régi slendriánnál? Kezdjünk valami újat. Legyenek önök az első gyalogos ulánusok.
S lettek is. Ezentúl kénytelenek voltak magukkal hordani a lándzsákat az egész város mosolygása közt.
Hanem ha valahol egy-kettő akad még e lándzsákból itt-ott, jót állok érte, hogy embervér nem igen szárad rajta. [Érdekesség, hogy 2015-ben a világhálón Vácott megvehető régiségként kínáltak egy kiegyenesített kaszát…– T. G.]
Amiből az a tanulság, hogy a potroh és a mondur [mundér, katonai egyenruha – T. G.] meglehetősen inkompatibilisek.”
Dr. Töttős Gábor
midio.hu
Illusztrációk: Udovecz György: 1848–1849 magyar katonáinak öltözete, felszerelése, fegyverzete. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2018.
A Honvéd Altiszti Folyóirat 2020/3. száma itt olvasható.
Címkék: 1848, Múltunk, Történelem
