Kutatások szerint az emberek 80 százalékának van testvére. Na, én nem tartozom közéjük.

Egészen az elmúlt időkig azt gondoltam, hogy az életnek ez a kalandja, mármint a testvéri szeretet megtapasztalása az, amiben nekem már soha nem lehet részem. Különösen azóta foglalkoztat intenzívebben a gondolat, amióta van három gyerekem, és folytatásos szappanoperaként kapom a testvéri lét napi – hol romantikusabb, hol rázósabb – epizódjait. Nevezzük nyugodtan irigységnek ezt az érzést, amibe azért vegyül némi büszkeség is, hiszen mégiscsak én szültem egymásnak ezt a három testvért. Vigasztalgatom magam, hogy legalább ezzel hozzájárultam gyerekeim vélhető boldogságához.

Na de attól még nekem ugyebár nem lesz testvérem.

És valóban, ahogy Szophoklész Antigonéja elpanaszolja halott fivére fölött, hogy neki már több testvére nem születhet, hiszen szülei is halottak, ugyanúgy az én érveim is igen nyomósak. Édesapám immár 8 éve, édesanyám alig fél éve ment el. De a mondás is úgy tartja, hogy minden vég egyben valaminek a kezdete, s lám, az élet fényesen igazolta.

Édesanyám temetésén szomorú körülmények között ugyan, de összejött az ún. nagy család.

Anyukámék öten voltak testvérek – nagyi még a bevállalósabb generációhoz tartozott –, így nekem is éppen öt unokatestvér jutott.

Nyaranta a nagyszülői házban jöttünk össze, a vakáció szerves részeként 1-2 hétig boldogítottuk mi unokák a nagyszülőket. Igazán szép nyarak voltak ezek: „Kisjutkával” folyton babás-mamásat játszottunk, melyben én alakítottam a nyűgös kisbabát, és pöffeszkedtem a két összetolt karosszékből rögtönzött bölcsőben. Encsi többnyire olvasott a belső szobában, ha pedig ott volt „Kismagdi”, Gabi és Ádám is, akkor fékevesztett kergetőzés indult az udvaron, hogy aztán estefelé hevenyészett színházi/cirkuszi előadáson produkáljuk magunkat a nagyszülők és szülők előtt, amire természetesen jegyet is árultunk. Arra már nem emlékszem, hogy a szavalós-táncos produkciókból befolyt összeget mire költöttük, de ezek az együttlétek örök élményként megmaradtak.

Nos mi, az immár mindannyian ötven fölött járó unokatestvérek a halotti toron beszélgetve unokatestvér-találkozót szerveztünk idén nyárra. Azt is megbeszéltük, hogy innentől kezdve – mintegy vándordíjszerűen – minden évben más-más unokatestvér rendezi majd meg otthonában a találkozót.

Lám-lám: a felismerés édesanyám temetésén hasított belénk, hogy az idő egyre rövidebb, s bár az élet eléggé elsodort minket a hajdani nagyszülői háztól, ez az utolsó lehetőség, hogy részben visszahozzuk a régi élményeket.

Szóval azóta időnként azon mélázom, hogy tulajdonképpen nekem is voltak-vannak testvéreim, csak nem vettem észre, elmentem mellettük, nem értékeltem igazán. Talán nem késő, hogy befészkeljem magam ebbe az újra megtalált érzésbe, a(z) (unoka)testvéri szeretetbe, mint a kakukk az idegen fészekbe. Végülis a kakukk sem tépelődik amiatt, hogy kié a kégli, neki a „haszonélvezeti jog” is bőven elegendő.

A Kaczkó testvérek (Petra édesanyja a jobb szélen)

Bányai Petra

Fotók (kivéve a családi képet): pixabay.com

Címkék: #midióPetra, Család, Testvérek, Testvéri szeretet