Az egész úgy kezdődött, hogy tettem be a sütőbe a halat azon a szombati napon, amikor leesett az első hó Diósdon. Különös melegség járt át. Még ugyan nem tudtam, miből veszek csizmát a fiamnak, de a hónak mégis kimondottan örültem. Lehet, hogy öregszem. Vagy mégsem? Inkább hozzáfiatalodom a gyermekeimhez. Mert hányan vannak, akik azt sem tudják, melyik csizmát vegyék meg maguknak, a havat azonban zsigerből utálják.
Fiam és nagyobbik lányom, a hároméves megigézve tapadtak az ablaküvegre, s felváltva kiáltozták: Esik a hó! Eszembe jutott egy Karinthy-novella, az Esik a hó című, amiből hajdanvolt bölcsészkoromban a diplomamunkámat írtam. Igen, munka volt, egészen más szempontokkal, mint most. Ahogy betolom a sütőbe a halat, határozottan érzem a nemsokára beköszöntő karácsony hangulatát. Nehezen leírható érzés.
Amióta három gyermekem van (azaz nyár közepe óta), többször megrohant ugyanaz a felismerés: Úristen! De jó nekem! Először még gyanakodva vizsgálgattam magam, miféle helyzet az enyém, aztán rájöttem, minden boldogság valahol közhelyes. Annyian átélték, leírták, megverselték már.
Mert végül is mit mondhatnék? Esik a hó, ahogy máskor is, örülnek neki a gyerekek, ahogy mindig, főzöm az ebédet a családomnak… és mégis. Ez az idill az enyém. Én teremtettem, én küzdöttem érte, nem is keveset. S mint a puha hótakaró, úgy vesznek körbe szeretteim.
Hát ez az! Védve vagyok. Gazdasági válságtól, rosszindulatú emberek bántó szavaitól, magánytól, céltalanságtól. Feladatom van. Olykor fárasztó, sziszifuszinak tűnő, de nem hiábavaló. Adnom kell, szeretetet, türelmet, megértést, védelmet. Újabban már tudást is. Mert a nagyfiam néha már odafigyel, mit mondok kultúráról, emberekről, a világ dolgairól.
Nemrég még én voltam gyerek, hallgattam nagypapa vasárnapi ebédhez járó, „az egyszeri ember…” kezdetű történeteit. Karácsonykor körbeültük nagymama súlyos ebédlőasztalát, téli almát pucoltunk, diót törtünk, s közben ráérősen beszélgettünk a cserépkályhával fűtött szobában. Akkor még nem tudtam, hogy életre szóló élmény részese vagyok. Ma, a multik által kínált narancsok és banánok korában azt sem tudjuk, milyen a téli alma. Vagy például gondoltak-e már arra, hogy a dió bele az agytekervényekre hasonlít? Milyen bölcs lehet egy dió, hát még a vén diófa a kertben! Régi emlékek őrzője, akárcsak nálunk a mostani karácsony. Idén találkozik először a karácsonyfa alatt a három generáció. A napokban hozzánk költöző szüleim, a férjem és én, valamint három gyermekünk. Hol vannak már a nagyszüleim, a téli alma, a nagypapa színes-szagos meséi? Nagymama „sezlonya” négy éve elárvult, nagypapa pedig már húsz éve nem él.
Dehogynem él! Az emlékeimben, az almában, a dióban, a csabai kolbász és brindzás haluska ízében, s talán a gyermekeim mosolyában, amivel egyszer majd továbbadják saját utódjaiknak a szeretetet, amit ünnepelünk karácsony éjjelén.
Krúdy Gyula szerint az élet álom. Egy biztos: amit mi elkezdünk, azt gyermekeink álmodják majd tovább. Nem mindegy tehát, hogy a karácsonyfa alá milyen ajándék kerül. Ajándékozzunk élményt is, maradandót: a szeretet, az összetartozás mindent legyőző biztonságát. Hogy drága ajándék? Meglehet. Egy egész életen át kell dolgozni érte. De csak így érdemes.
Bányai Petra
(Diósdi Krónika, 2008. december)
Kiemelt képünkön: Diósd télen
Címkék: #midióPetra, Diósd, Hó
