Lányom nélkül soha

Lányom nélkül soha

Bányai Petra írása épp tíz évvel ezelőtt született, de mondanivalója ma is legalább ugyanolyan fontos és értékes. 

Úgy alakult, hogy legkisebb gyermekünk, Dorka december eleje óta egyik betegségből a másikba esett. Hol a füle fájt, hol makacs hörghurut gyötörte, hol pedig ki tudja miért ordított. Ipari méretekben fáradt szülők, nyűgös éjszakák, rosszkedvű nappalok váltották egymást. Aztán februárban „végre” olyasmit produkált a gyermek, amire az orvos azonnal a Szent László Kórházba utalta. Pici piros, pontszerű bevérzésnek látszó kiütések jelentek meg Dorci hátán. Tájékozottabb anyuka magától is vírusos agyhártyagyulladásra gyanakodna. Az orvos is ezt tette.

Kórházban még egyik gyermekemmel sem voltam. Úgy látszik, meg kellett szülni a harmadikat, hogy ezt is megérjem. Szerencsére manapság már betegjogi alaptétel, hogy a gyermekkel együtt lehet egyik szülője is. Igen ám, de mégsem mindegy, hogy egy széken vészeli át az amúgy is elcsigázott anyuka vagy apuka az éjszakát, vagy netán ágyat is biztosítanak számára. Sietve jelzem, nem biztosítanak. Emberbaráti kivételt csak a szoptatós anyák jelentenek, ami nézetem szerint mégiscsak dicséretes.

A humánum ezzel viszont véget is ér. S ha még az élet is rásegít, mint mondjuk esetünkben, akkor bátran nevezhetem pokolnak a szóban forgó kórházi tartózkodásunkat. A kórterem ugyanis nem privát apartman, ahová csak egy vendég szállásolható. Nem bizony! Szobatárs is jár hozzá. Gyerekosztály lévén gyerekkorú szobatárs. Kétéves, fiú, faksznis. Ugye értik? Dehogy értik! Éjjel fél tizenkettőtől hajnali negyed ötig üvölt, rázza a fém rácsos ágyat, hol dvd-t akar nézni (laptopon), hol mesét kell neki felolvasni, de lehet, hogy éppen csak szomjas. Egy a lényeg, nem alszik. Az Istennek sem, legkevésbé a kétségbeesett anyukának.

Mire négy nap után hazaengednek a kórházból, már komolyan megváltásként élem meg. Hogy közben Dorcit is meggyógyították, szinte csak ráadás. Hazajőve egy teljes napig csak alszunk a lányommal, szó szerint kipihenjük a kórházat. És mégis. Valamit, valami pozitívat el kell áruljak egészségügyi „kalandtúránkról”: még soha egyetlen gyerekemmel sem éltem olyan meghitt szimbiózisban, amire most a kiságy melletti szék kényszerített. Együtt lélegeztem, sírtam-nevettem a nap 24 órájában vele, olyan dolgokat láttam, amiről e négy nap kényszerösszezártság nélkül soha nem tudtam volna. A lányom legapróbb rezdüléseit, elalvási szokásait, annak különböző kis rituáléit mind-mind megismertem. Rácsodálkoztam, hogy egy alig héthónapos baba már mi mindenre képes fizikailag és érzelmileg egyaránt. Bármennyire is furcsa, hálás vagyok a sorsnak, hogy nekünk ajándékozta ezt a pár napot.

Minden embernek, minden egymással összetartozó vagy annak hívő embernek szüksége lenne ilyen termékeny összezártságra, ahol sem tévé, sem rádió, sem napi tevékenység nem zavarná az egymásra figyelést. Hiszem, hogy döbbenetes dolgokat tudnánk meg a másikról, akár 20 évi házasság után is. Engem a kislányom tanított meg erre, és nem győzök elég hálás lenni neki ezért. Mert noha az anyai ösztön semmilyen körülmények közt nem engedné, hogy egyedül maradjon a kórházban akár egy percet is, mégis a lányom nélkül soha nem tudtam volna meg, mit jelent az igazi összetartozás, amikor nemcsak a családnevünk közös, de az ÉLETÜNK is – így, csupa nagybetűvel.

Bányai Petra

(Diósdi Krónika, 2009. március)

Fotó: pixabay.com