Tegnap reggel, anyák napján ünneplőbe öltözött a szívünk. Néhány óra múlva aztán ezek a szívek fájdalommal lettek teli. A diósdi általános iskola közösségi oldalán megrázó hírt jelentettek be. Elhunyt Leszák Ferenc, az iskola igazgatója. Feri bácsi elment. Az alábbi írásokban a szülői közösséget sok évig vezető Balassa Zsuzsa osztja meg érzéseit, gondolatait. 

Feribácsi, ne menj még!

Fáj a szívem. Nem tudtam, hogy beteg vagy. A covid miatt az elmúlt fél évben nem találkoztunk. Pedig gyakori vendég voltam az iskolában azután is, hogy mindhárom gyermekem elvégezte már.

De mehettem hozzád ötletekkel, kérdésekkel, mindig nyitva állt az ajtód, mindig mosolyogtál, és nemcsak azért, mert SZMK vezetőként sok éven át flottul együttműküdtünk, hanem mert ilyen voltál. Ötletekre, akár kritikára is nyitott, nyugodt, megfontolt, bölcs, konszenzuskereső, mosolygós.

De mindenekelőtt, nagyon szeretted a gyerekeket,

ami nem mindig magától értetődő egy iskolaigazgató esetében sem. Ahogy róluk beszéltél, ahogy rájuk mosolyogtál, amikor a folyosón köszöntek, abból tudtam, hogy ez motivál még mindig, a nehezített pálya ellenére is. S nekem ez mindent vitt. Ilyen helyen akartam tudni a gyerekeimet. Ezért jártam a nyakadra, hogy legyen pedagógusnapi lyukasóra a kollégáidnak, aszfaltfestés az iskolaudvaron, resztoratív továbbképzés a tanároknak, Békítő Kommandó a haragosoknak, és PályaválasztÓra a hetedik-nyolcadikosoknak, ingyenes zenés torna a diósdi nőknek esténként a tornateremben, és soha-soha nem mondtad, hogy ezt nem!

Pedig megtehetted volna. Eljátszhattad volna, hogy csak te tudod a tutit, hogy mi legyen és mi nem. De te nem ilyen Ember, nem ilyen Pedagógus, nem ilyen Igazgató voltál. Nagyon szerettem ezt benned.

Ezért voltál te a kedvenc Igazgatóm!

Családod, kollégáid sokkal több mindent tudnának írni rólad, biztosan fognak is. Én most csak ennyit tudok írni, a mai napon kapott hír sokkja alatt.

Nagyon fogsz hiányozni! Isten nyugosztaljon, Feri!

gyertya

Mama

Két halálhírt kaptam ma. S míg szívem fáj az elhunytakért és a családjaikért, eszembe jut az Anyukám, aki ma egyébként is sokat járt az eszemben, hiszen ilyenkor anyák napi villásreggelizni szoktunk. Mikor még élt. Még mindig szokatlan a gondolat, hogy nem él az Anyukám, annak ellenére, hogy azt már megszoktam, hogy csak gondolatban beszélek hozzá, és unalomig ismert eseteket emlegetek a gyerekeimnek a nagyiról.

Már több, mint két éve nincs köztünk – rohan az idő –, mégis kerülöm annak a gondolatát, hogy élhetett volna még, hogy eleget voltunk-e együtt, hogy

mit nem adnék érte, ha még egyszer, utoljára felmehetnék hozzá és lábamat felhúzva leülhetnék a kanapéjára, hogy elmondjak neki valami vicces vagy borzasztó vagy dühítő dolgot, ami aznap történt velem.

Jobb így, mondogatom magamnak, nagyon megviselte volna a Covid, anélkül is mindig attól félt, hogy a kemótól legyengült immunrendszere miatt elkap valamit. Ezért igyekezett távol maradni a nagyobb családi eseményektől, de aztán meg emiatt rosszul érezte magát.

De ő nem volt mindig beteg! Nem merek arra az erős, energikus, okos nőre gondolni, aki eredetileg volt. Mert fáj. Ezért folytak annyira a könnyeim, amikor tavaly nyáron egy nyugdíjasházban adtunk koncertet. Csupa olyan dalt énekeltünk, amit Anyukám szeretett és teli torokból énekelt, amikor még az az élettel teli, sürgő-forgó, mindent megoldó-elintéző, küzdő, talpraesett és csinos nő volt.

Ilyenkor az jut eszembe, hogy még élhetett volna. Nevethetett volna hangosan velünk vagy a barátnőivel, utazhatott volna a tengerpartra, amit annyira szeretett.

Miért is nem mentünk el legalább pár napra, amikor épp nem kellett kemóra járnia. Gyengén, de örömmel jött volna. Talán úgy kellene élni, hogy megteszünk mindent, amikor még lehet, hátha nincs tovább.

Túlságosan hozzászokunk, hogy lesz holnap.

A mai nap két halálhíre is ezt tanítja nekem. Utunk a földön véges – nem mindig lesz újabb lehetőség valakit megnevettetni, átölelni, neki örömöt szerezni. Ha még van, éljünk vele.

Balassa Zsuzsa

Fotók: Pixabay

 

Pezsgő és gyertya – Búcsú egy kedves szomszédtól