Gyakorló háziasszonyként gyakran találkozom a dilemmával: mit főzzek, milyen alapanyagot vegyek, és főleg hol szerezzem be a hozzávalókat. Gyerekkoromban hetente jártam a piacra anyukámmal, külön kis horgolt szatyrom volt, amibe aztán Dezső bácsi belecsempészett néhány körtét meg almát, míg anyukám valóban vásárolt tőle ezt-azt.
Fiatalasszonyként, vidékről felkerülve a fővárosba elvarázsoltak a nagy élelmiszeráruházak, később a hipermarketek bűvöletébe kerültem, a törökbálinti Cora megnyitásakor pedig (ekkor 1997-et írtunk!) rászoktunk a havi egyszeri nagybevásárlásra. Sokáig nem éreztem a vidéken megszokott piac hiányát, különösebben nem foglalkoztatott a primőr zöldség vagy a levesbe szánt csirke eredete sem. Az érdi piacot ugyan ismertem, de az elsősorban nem zöldségpiacként élt a fejemben, hanem a mindent kínai textilneművel elárasztó ruhapiacként. Mondanom sem kell, Diósdon ekkor még semmilyen piac sem volt.
Valamivel több mint tíz éve megtört a jég, havonta kétszer lezárták a Gárdonyi utca elejét (ahol nyaranta a Körúti színház is tartja előadásait), és szép lassan megjelent néhány árus is. Némi lokálpatrióta túlzással őstermelői piacnak is nevezhetném, de azért ne gondoljuk túl a dolgot. A magam részéről azonban elégedetten nyugtáztam, hogy mégis lesz Diósdnak piaca. A kezdeményezésben komoly szerepe volt Dizseri Andrásnak, a jelenlegi polgármesternek is, a reményteli kezdést mégsem követte komoly fejlődés. Amennyire én érzékelem, már a „marketing” is hagy kívánnivalót maga után, bár az utóbbi időben a Facebookon legalább Laci, – nevezzük így – a piac gondnoka kiírja, ha éppen a hónap 2. vagy 4. szombatja közeleg, amikor a piac megnyitja képzeletbeli kapuit. Bő tíz év alatt sajnos nem sikerült felfejlődni, újabb árusok csak nagy ritkán jelennek meg, és ők is hamar feladják. Szerencsére vannak „feketeöves” árusok és vásárlók is (utóbbiakhoz sorolom magamat is), akik életben tartják ezt az egyébként ragyogó kezdeményezést. Ott van például a „zöldséges Feri”, aki minden második szombaton Ceglédről bumlizik fel Diósdra, vagy az érdi húsos, a savanyúságos, a sajtos, a mézes, tavasszal a virágos, a fentebb említett Laci, aki friss gombát árul, és ezzel a sor nagyjából be is zárult.
Én úgy gondolom, még mindig nagyon kevés diósdi tudja, hogy kicsiny városunk (szebb napokat is látott – de ez már egy másik történet) szívében van egy falatnyi utcácska, ahol ha pár óra erejéig is, de kéthetente szombat reggel megpezsdül az élet. Kosarakkal, szatyrokkal felpakolt háziasszonyok és urak, s gyakran lelkes kutyáik elindulnak bevásárolni a hétvégi ebédhez, közben beszélgetnek, ismerkednek helyi sorstársaikkal, talán még receptet is cserélnek. S noha megtehetnék, hogy a közeli multik felé veszik az irányt, mégsem hagynák ki ezt a szórakozást. Láttam nem egy környezettudatos háziasszonyt, aki nejlonszatyor helyett otthonról hozott vászonzacskókba pakolja a kiválasztott zöldségeket, vagy törzsvásárlóként előre megrendeli magának a következő piacra a tojást vagy a csirkét. Itt ugyanis előtérbe kerülnek az emberi kapcsolatok, sokan már arcról ismerik egymást, köszönnek és mosolyognak mellé, s például közös veszteségként élik meg Imre András, az önkormányzat alkalmazásában álló, a piac másik „gondnokának” halálát.
Számomra nagyon sokat jelentene, ha ez az iciri-piciri piac felnőne a nevéhez, és sokkal tudatosabban hirdetve, szervezve végre valaki felkarolná az ügyét, uram bocsá’, állandó piactérre telepítve élhetné igenis fontos életét. Egy több mint tízezer lélekszámú város, úgy érzem, nem engedhetné meg magának, hogy a vevő inkább az érdi vagy a törökbálinti piacot válassza, netán bemenjen Budapestre valamelyik vásárcsarnokba friss alapanyagokért. Olyan jó lenne kis közösségünk egyik lényeges „kötőanyagát”, a helyi őstermelői piacot még nagyon sokáig megőrizni.
Új év, új remények – szeretném azt hinni, nem hiába.
Bányai Petra
Fotó: a szerző felvétele és Facebook
Címkék: #midióPetra, Bányai Petra, Diósd, Piac
