„Igen, a szerzetesházban, a világban, vagy a családban, a Te rejtett jelenlétedért minden egyes emberben, ki utamon elém kerül, ma Neked hálát adok, Uram” – így szólt az ima, amit aznap reggel a templomból néhány hete hazahozott kis füzetből olvastam, majd néhány óra múlva a játszótéren, gyermekeimet hintáztatva találkoztam Vele.
Beleülhetek, megengeditek? – mutat az üresen álló babakocsira, miközben elsétál mellettünk. Igen! – nevet a nagyobb a hintából és összekacag az őszhajú hölggyel.
Jaj, de szépek vagytok! A gyermek a legnagyobb ajándék. Tudjátok, nekem hány unokám van? Tizenöt! A három fiamtól. Az egyiknek hét van, a másiknak hat. A harmadiknak meg kettő. Bizony.
De szép ruhád van! Marika néni szoknyája is virágos, látod? Mint a tiéd!
Volt egy lány is. Tizennégy éves. Épp csak tíz percre mentem el otthonról. Anyagot venni a méteráruboltba, hogy otthonkát varrjak belőle magamnak. Mikor hazaértem, a földön feküdt. A fürdőszobában. Csak a kis bugyiját akarta kimosni, meg a trikóját. Közben égett a gáz, ilyen nagy lánggal. Elfogyott neki a levegő.
Talán pont ezért lett ennyi gyerek a két nagyobb fiamnál. Miatta. A harmadik utána született, neki csak kettő van. Nem is akarnak többet. Pedig el kell fogadni, ha adna a Jóisten. Úgy szeretem őket! A gyerekre nem szabad nemet mondani. Ugye?
Eljöttök majd hozzám? Keresek nektek játékot, jó? Mit keressek? Cicát? Igazit? Azt nem lehet sajnos, Marika néni ott lakik fent, látod? A második emeleten. Ott nem szeret a cica. De keresek mást! Csak gyertek el, csengessetek!
Segítesz majd anyának, ha megszületik a kistestvéred? Pelenkázod? Segítsél sokat! Szeressétek anyát nagyon.
Jaj, de szépek vagytok! Egy fiú, egy lány. És ő…? Lány, kislány lesz ő is?
Elbúcsúzunk. Mellettünk szobor, anya gyermekével. A ráhajló faágak zöld levelei körbeölelik.
Sz. K. N.
Címkék: #midióNóri, Diósd, hála, Magyar Kurír
