Legutóbb a bogarakról írtam, és említettem, hogy a Camponával majdnem szemben lévő hüllőboltból szoktuk beszerezni az érdekesebb rovarokat annak idején. Nos, ebben a boltban az egyik eladó különösen barátságos. A vékony, szakállas férfi úgy bánik a boltban lévő hüllőkkel, mintha mondjuk macskák lennének a menhelyen.
Szó nélkül kiveszi majdnem bármelyik állatkát. (Értsd: a pókot nem. „A pók kiszámíthatatlan”, mondja. „Még az is, pedig az egy kedves nagyanyó ott.” Próbálom elképzelni a kéttenyérnyi szőrös fekete szörnyecskét, mint kedves nagyanyót, hát jó…)
A gyerekek nézelődnek.
– Ő? Ő ott, Dagi. Igen, ilyen húsos teste van és végtelenül vicces, rövid lábai – és már nyitja is az ajtaját az egyik gyíkfélének, emlékezetem szerint gekkónak. – Mivel ezekkel a lábakkal nemigen tud futni, lesből támad.
– Harap? – kérdezem. Persze sejtem, hogy nem, mert simán odatartja a gyerekeknek, hogy megsimogassák.
– A Dagi? Áhh… Apró rovarokat elkap, aztán annyi.
Vagy kihorgász egy hosszabb testű, sötétszürke gyíkot:
– Ő itt Jocó, ő egy szakállas agáma. Nem bánt! Nagyon kedves. Már amennyire kedves tud lenni. A tartása is könnyű… – mondja, mondja megállás nélkül, miközben a gyerekek kezébe nyomja a fura kis állatot, amelynek mintha lyuk lenne a feje két oldalán.
– És az? – kérdezem, felnézve. A terráriumok tetejéről, igen, kívülről, egy hatalmas, legalább egyméteres sárkányféle néz le ránk. A lába legalább akkora, mint a kezem, fura, hosszúkás ujjai vannak, és szinte várom, hogy elrepüljön vagy lángot fújjon, vagy valami. A színe vörös.
– Ő ott Karcsika. Leguán.
– Ez a felnőtt mérete?
– Igen. Ezért van kint mindennap, és nem is viheti el akárki, mert rengeteg hely kell neki, és a karmaival mindent tönkretesz.
Gyere ide, Karcsi! – a hatalmas gyík óvatosan mászik az eladó karjára, aki valahonnan elővarázsol egy eperfalevelet.
– Tartsátok oda neki – biztatja a gyerekeket. Karcsi hihetetlen sebességgel kezdi rágni a leveleket, hamarosan egy fél ág eltűnik a szájában.
(Megjegyzés: Karcsit később megvette valaki, egy igazi szakértő, aki remekül bánt vele.)
Tekintetem végül velem egy magasságba, a kaméleonokra téved. Rendíthetetlenül próbálnak kijönni az üvegajtón keresztül, nyújtogatják felém apró, háromujjú lábacskáikat, és nem értik, miért ütköznek akadályba.
– Sisakos – olvasom a terráriumra írva. Más-más méretűek, szép zöld színűek mindannyian.
– Igen, sisakos kaméleonok.
– Őket mennyire macerás tartani? Egyszer azt olvastam, hogy nagyon. Fix páratartalom … – mondom.
– Ugyan! – legyint az eladó. – Egyáltalán nem vészes. Be kell neki fújni, persze, de nem beteges, és nem is macerás.
Már veszi is ki az egyik kis zöld jószágot. A gyerekek nagy örömmel hagyják, hogy mászkáljon rajtuk.
– És az?–- kérdezem, amikor hirtelen meglátok egy egyedül lévőt, amelyik nem zöld, hanem barna.
– Ő? Őt beadták megőrzésre, amíg elutaztak a gazdái. Aztán… itt felejtették.
Persze kiveszi őt is. Nem túl nagy kaméleon, körülbelül 20 centis a teste, plusz a farka. Itt felejtették…
– Miért barna?
– Néha előfordul közöttük barna is.
Kinyújtom a kezem, és a kis állatka már rá is mászik. Hihetetlenül pici, jéghideg lába van. Rááll a kezemre, és csak nézelődik. Egyik szemével erre, a másikkal arra.
Ott és akkor rájöttem, hogy a nagyfiam tutira tőlem örökölte a rajongását a hüllők iránt. Harmadnap kérdés nélkül visszamentünk a kereskedésbe, és elhoztuk Pascalt. (Köszönjük a nevet, Aranyhaj!)
No, a hosszas bevezető után, lássuk a kaméleon tartását.
Először is, kell neki egy terrárium. Nem túl nagy, de azért némi faág férjen bele, hogy legyen min álldogáljon egész nap. Körülbelül ennyit csinál: teljes lelki nyugalommal ácsorog, és néha csigalassan (ami egyébként rendkívül komikus) arrébb lépked. Ha benyújtjuk a kezünket, boldogan rálép. Igen, a hüllők nem ragaszkodóak, de én állítom, hogy Pascal kedvelt engem. A maga visszafogott módján.
Kell neki továbbá egy melegítőlámpa, anélkül fázik, valami a terrárium aljára, illetve mi egy permetezővel fújkáltunk be neki mindennap, hogy párás legyen a levegő, és hogy a vízcseppeket le tudja nyalogatni a faágról, levélről, terráriumról.
A férjem megtanította arra is, hogy a permetezőből igyon: lassan egy vízcseppet kifújt a permetező végére, Pascal lenyalta, majd a következőt, és a következőt.
A takarítása is egyszerű: kb. olyat kakil, mint egy madár, letöröljük és kész.
A kaméleontartás legérdekesebb része pedig egyértelműen az etetés. Az ember megy és vesz élő tücsköt, meg sáskát. Szegényeket úgy hívjuk ilyenkor, hogy eleségállatok. Majd az ember megy és vesz az eleségállatoknak eleséget, hogy éhen ne haljanak, mielőtt megeszi őket a kaméleon. Bizony.
Mindehhez esti zene jár: minden áldott éjszaka hallgathatjuk, hogy hegedülnek a tücskök, legyen nyár, vagy tél…
Amikor etetni akarjuk a kaméleont, egyszerűen (hahaha) berakunk neki néhány tücsköt és/vagy sáskát. Aztán figyelünk.
Lassú mozgású állatkánk felfigyel.
Megfontoltan odalépked a leendő zsákmány közelébe.
Végül egy villámgyors mozdulattal kinyújtja – egyébként igen ronda – nyelvét, és már eszi is az áldozatot.
A gyerekeknek is nagyon érdekes megfigyelés.
Egyébként volt, hogy legyet, molylepkét dobtunk be neki, azaz egyszerűen nyitva hagytuk a terrárium ajtaját, és berepültek. Pascal gond nélkül elkapta azokat is.
A hiedelemmel ellentétben, nem vált villámgyorsan színt. Viszont valóban alkalmazkodik: sötétebb környezetben sötétebbé, világosabb környezetben világosabbá válik a színe.
Azt is megfigyeltük, hogy stressz esetén a mienk szinte fekete színű lett; ilyenkor mielőbb visszatettük a helyére, mielőtt félelmében esetleg megharap (soha nem történt ilyen). Ez akkor fordult elő, amikor kivittük a kertbe. Szegény, életveszélyben érezte magát, hogy semmi nem volt a feje felett. Egyébként vidáman elücsörgött a hatalmas agglegényvirágon is a nappaliban.
Tartott ez addig, amíg be nem költözött hozzánk egy macska. De ez már egy következő történet…
Ács Judit
midio.hu
A képek a szerző fotói.
Címkék: #midióJudit, Család, Gyerekek, kaméleon
